Narancssárga fénnyel tölti meg a vonatmúzeum grandiózus csarnokát a felkelő nap. Megnyúlt fekete kígyókat vetnek a kavicsok a dérrel borított fűre. Levelek szállnak alá a magasból, hogy befejezzék végső vándorútjukat a Föld felé. Rózsaszín foltokkal tarkítják a visszaverődő fények az emberek arcát, még a szomszéd blokkban ülő idősödő nő száját is mosolyra húzzák. A sárga síneken átkelő lány szájában, mintha nem is cigaretta lenne, hanem valami narancsszínű nyalóka. Reggel van még, a természet is fiatalnak érzi magát a frissítő napfelkeltében, mégis mindenki látja, hogy megroskadt, kopasz ágaik már öregek és gyengék. Hogy hamarosan ők is letűnnek majd a nappal együtt, akár egy régmúlt birodalom.
Egy hajléktalan mozdulatlan teste körül gyűlik össze egy kisebb tömeg az Árpád-híd sötét aluljárójában, hogy megvizsgálják és életjeleket keresnek, holott mindenki tudja, hogy nincs mit tenni. Ő már elhagyta a fáját, letört és belezuhant az éjszakába, ahonnan nem fogják előhozni. Ő már a sötétség áldozatává vált. Ő már halott és nem élő.
" Ha elég hosszú időt tekintünk, mindenki túlélési esélye nulla."
A Hév-en és a Metrón ülve kezdtem írni e történetet, amit sajnos a látottak szültek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése