Csokinyúl melankólia

 Zimankós április harmadikára virradt, a tavaszi zápor előhírnöke viharos erővel tépte a fákat; az utcákon fel-fel lebbenő szoknyákkal igyekeztek haza a nők. Megrakott kosaraik – amelyek legalján már ott pihent a húsvéti sonka – hintáztak a szélben, akár kisgyermek utolsó ugrására készülve. A parkolók és a járdák megteltek a hegyekből leérkező gazdag nagyfejűek autóival. A meteorológusok kilencvennyolc százalékos biztossággal állították: „A lányoknak idén nem lesz szüksége fiúkra, ha vizesek akarnak lenni.” A lányok felsírtak, de melankóliájukat messze vitték a rádióhullámok.
Aznap én is elmentem a boltba, hogy megvegyem egy igazán szép, családi Húsvét elmaradhatatlan kellékeit, amik minden éveben a következők: Füstölt tarja, torma, kenyér, tojás, dió, mák és egy bárány fele. Már éppen a kasszához készülődtem, amikor eszembe jutottak a „nyulak”. Ilyenkor húsvét táján a boltok hosszú sorait, színes papírba csomagolt, csokoládé nyulak töltik meg; kedélyesen mosolyognak és szinte várják, hogy lecsapj rájuk s apró kicsi darabokra törd a fülüket, majd – még morzsát se hagyva magad után – felfald a fejüket is. Mohón nézegettem őket  és azon gondolkodtam, hogy a piros vagy zöld „ruhás” nyulat vigyem magammal, mikor megláttam a polcszegélyre ragasztott árcédulát. Szemeim először elkerekedtek, majd dühösen összehúzódtak és végezetül megbántva elfordultak. Isten az atyám, hogy ennyiért nem veszek csokinyulat. Amint kiléptem az üzletből a nyulak felsírtak, de melankóliájukat messze vitte a szellő.Április negyedikén nulla órakor, az elfogyó, C alakú Hold gyöngyházfénybe öltöztette a Főtérre nyíló Dumtsa Jenő utcát, melyen sötét árnyak mozgolódtak, lassú, de katonás ütemben. Céltudatosan masíroztak a Pestis kereszt felé, a menetet élén egy hosszabb árnyék lépdelt. Talpuk alatt remegett a talaj, az egyszerre koppanó lábak csattogása visszahangzott a Duna víztükrén. Elérték a keresztet, amikor a vezetőjük fejét felszegve tekintetét a szürke felhőkre szegezte. Kövér esőcsepp koppant az orrán.
Elég volt! Az emberek már nem törődnek velünk! A bolt mögötti konténerben végezzük, vagy valamelyik csecsemő pólóján szétkenve pusztulunk el! Senki nem zabál már minket, mint régen. Mutassuk meg nekik!
A tömeg egyszerre mordult fel.  Jellegzetes hanggal szakadt az alufólia, majd golyóbisokba gyúrva hajították szerteszét. A Főteret hamar elborította a szemét.
Csokinyulak, Testvéreim! Mind elolvadunk és az emberek egy életre megtanulják: VELÜNK NEM LEHET SZÓRAKOZNI!
Tíz perc elteltével az eső eleredt, záporrá nőtt, majd a földre érve összekeveredett a tejcsoki maradványokkal. A piszkos barna massza elborította Szentendrét, senki nem menekült a nyulak bosszúja elől. A városiak még egyszer, utoljára felsírtak, de melankóliájukat mesze vitték a madarak.