Holnap történt

A körülbelül ötven literes fürdőkád már félig megtelt, de a csapból még mindig lávafolyamként csobogott kifelé a közel forráspontra tekert víz. Fél óra teljes magány. A kádban fürdés az életnek azon kevés pillanatai közé tartozik, amikor egyedül vagy és – hacsak nincs peched – senki nem zavar meg. Ilyenkor úgy érzed, ugyan a világ hatalmas, de neked jutott belőle egy kicsiny szeletkéje, ami csakis a tiéd. Félóráig. Ez a félóra, amikor a héten eléred a csúcspontot és miden megértesz.

A kád nagyon gyorsan megtelik. Elzártam és óvatos léptekkel indultam a megváltásom felé, a pára kicsapódott a tükörre és elhomályosította, de a szoba hűen igazodott igazi urához, mivel az orromig se láttam a sűrű gőzpamacsoktól. Vízbe mártottam bal, majd jobb lábamat. Tudjátok milyen az, ha valami átkozottul fáj és mégis élvezed? Az elmúlt napok, amik vastagon rám rakódtak, leomlottak rólam. Tapéta darabokban szakadtak le és úszkáltak a vízfelszínen, amely úgy ragyogott a lámpafényben, akár a gyémánt. Ismét pihekönnyűnek éreztem magam, megszabadulva a súlyoktól. Megszabadulva mindentől.

Lassan lejjebb ereszkedtem. A víz széle, mint egy borotva, először belevágott a húsomba, majd utána beforrasztotta azt. Egyféle tendencia, módszer a gyógyításra, mint amikor piócákkal tisztítják ki a véred. Szép, nyugodtan elborít a pengék tengere.

Hátradőlök, immár az állam is víz alatt van. Kiélvezem a tisztulás folyamatát. Nem gondolok semmire. Kiürítem az elmém és edényként lebegek a kád feneke felett két milliméterrel. Mikor elérem ezt a nihil állapotot, mély lélegzettel alámerülök.

A víz rohamos erővel töri be a koponyám falait. Sugárként árasztja el az orromat és a fülemet, összeszorított szemeim közé is beférkőzik. Száz százalékos „vízemberként" fejemet láthatatlan párnára hajtva, vízalatt tartottam. Nem régiben levágott hajam szerteágazó, vízinövényként tekergett a felszín felé.

Két perc.

A szívem kezdett felgyorsulni. A szív sokkal mélyebb frekvencián dübörög, ha ötven liter nyomja az agyadat, olyan mintha valahonnan messziről szólna. Egyre gyorsuló ütemben játszott, végül már összemosódott, egyenes hanghullámmá vált. Valamiért az ausztrál őslakosok jutottak eszembe, akik szerint az valódi világot az álmaidban találod. Az igazság benned van.

A negyedik percben a tűdőm kitágult.

Az ordításomat mindenki hallotta a városban. Az ezernyi buborék gyöngy, felhőkként szökött a felszínre. Kis fehér foltok. Nem is vettem észre, hogy a szemem kinyílt.

Hat perc. Fény. Olyan, mintha egy kifordított űrbe kerültem volna, ahol a csillagok feketén pislákolnak és a tér fehérré változott. Testem súlytalan, hatoda az eredetinek. Kínos lassúsággal dőlök el jobbra, mint valami lassított kuglibábú. Amikor egy láthatatlan lefolyó szívni kezd kifelé. Egy apró töredéket kaptam az igazságból, nem akarok elmenni. Kérlek!

Ösztönök. A létfenntartó ösztön akkor is működik, amikor nem akarod.

A víz szerteszét fröcskölt. Úgy lihegtem, mintha maratont futottam volna. A szívem még mindig állatira dolgozott. A vízcseppek gyorsan csorogtak végig a testemen vissza a kádba.

Tizenöt perc.
És vége.

BTW.: Lehet, hogy ma megjelenik egy írásom a Szentendre és Vidékében, Csokinyúl melankólia címmel. Tessék figyelni az újságot! :) Bár holnap ide is feltöltöm... A fenti közjátékról csak annyit, hogy nagy része tényleg megtörtént.
Szerk.: Nem jelent meg... :(