A Közönynek országa, avagy saját poklom

„A pokol csak egy szó. A valóság sokkal, sokkal rosszabb.”

Event Horizon

Az emberélet útjának kezdetén egy nagy sötétlő betonrengetegbe jutottam, mivel igaz utam nem lelém. Ó szörnyű papírra vetni, mi van ottan s milyen e sűrű a közöny vadonja: már rágondolva reszketek a dühtől, remény vesztve keresem a kivezető ösvényt, de nem találom. Mert belépve a felhőket karcoló kapun, leszakítva látom a szemöldökfát, halovány betűket kiolvasva ezt látom: „Én rajtam jutsz a kínnal telt házba, én rajtam át oda, hol nincs vígasság, rajtam a kárhozott nép városába. Innen nincs kiút. Üdvözöllek a Pokolban.” Nem égnek tüzek. Nem fogad Lucifer, sőt senki nem áll a boltív közelében. Nem tépik a levegőt fájdalmas ordítások, nem szól se hang se zene, nincs szín, ami reményt adna, mert minden a fellegből hulló hamutól szürke. A regék és költemények tévesek. Nincs a Pokolban semmi, csak a keserű valóság. A szem elé táruló végtelen köd és színtelenség. Ugyanaz, amely fentről üldözött a metró elé. A látvány megtévesztően hasonlít egy New Yorkból érkezett képeslapra, amit még tíz évesen találtam, beékelődve a macskakövek közé. Lábaimat megragadják a köd ujjai; el kell kezdenem a pokoli utamat, melynek végén nem vár az örök mennyország.

Az utcákon fagyos szél huhog, hitetlenséget és nihilt hordozva magában. Sehol a dantei bugyrok, csak e végeláthatatlan üresség s az ég nélküli égboltozatba nyúló vas- és cement tömbök. Nincsenek ablakok és ajtók, melyek kinyílhatnának. Nincs semmi, amit áttörhetnék. Lassú léptekkel sétálok el az utcán, cipőm kopogását eltompítja a több centiméteres hamuréteg. Nincsenek nyomok, mert a szürkeség felissza őket. Három utcát gyalogolhatok, de nem látok táblát vagy neveket, amik jeleznék a helyes irányt. Tovább haladok, amikor a halotti csendet megszakítja az autók és az emberek zsibongása. Megállva körbenézek a ködben, ami minden lépésemnél egyre összezárul, keresem a hangforrását s ez a hallgatásnál is nyomasztóbb. Bal felé indulok, a zaj fölerősödik. A köd jobbára eloszlik, a megmaradó, kísérteties derengésben már teljes egészében látom, hova kerültem.

Fekete öltönybe és kosztümökbe bújt, homályos alakok futnak a járdán, melynek szegélyén álldogálok. Kocsik megállíthatatlanul száguldoznak keresztül-kasul a városon. Minden egyirányú, de erőmet latba vetve próbálom árral szemben folytatni a sétámat, de igyekezetem ellenére elsodornak és letaszítanak a járdáról, le az egykori flaszterra. Riadtan ugrok félre a felém robogó családi kocsi útjából. Nem lassít, csak siet a céltalanság felé, benne négy alak ül. Letértem az útról és a parkolósávban fekszem hamut prüszkölve, ekkor veszem észre, hogy a kocsiban ülőknek nincs arca. Csupán szürke, emberszabású formák, mintha egy füstpamacsból metélték volna ki őket. A földről felnézek a rohanó masszára, nekik sincs arcuk. Üresek. Hangszálak és száj nélkül motyognak valami érthetetlen nyelven. Nem! Rádöbbenek, hogy minden elölről kezdődik, megvilágosodom, majd áldott homályba burkolnak. A Pokolban az ember nem érez semmit, de mégis aggódva veszem tudomásul, hogy megpróbáltatásaim még csak most kezdődnek.

Én a menekülés útját választottam. Egy derült, verőfényes májusi nap leheveredtem a gyepre és az égen kúszó felhőket bámultam. A barátaimmal voltam, mégis magányosan feküdtem. Tőlünk pár méterre egy csöves pénzért árulta a Metropolt. Nem figyeltem senkire, nem hallgattam ostoba beszélgetésüket. Mindent elnyelt tudatom ütemes zakatolása, amikor egy repülőgép hatalmas sziluettje elnyelte a világot és az aluljáróba kerültem. Mi történt a felhőkkel? Az idő térré vált, én pedig zuhantam. A barátaim csak beszéltek és beszéltek, az emberek ernyedten bámultak egy láthatatlan pontot a levegőben és közben nem gondoltak semmire. Nem törődtek semmivel és talán ezért nem látták zuhanásom lassú folyamatát. A reklámok neonfényei elvakították őket, megfertőzte a lelküket és kilúgozta a szemüket. Szárnyukat és gondolataikat vesztett, meghasadt edénnyé lettek. Az érkező szerelvény reflektora, a gyors feledés fényei, még egyszer utoljára megrémítettek, de amikor a síneket elértem, már nem éreztem az életet. Feltűnés nélkül elhagytam a világot, az életerő egyszerűen kiszállt belőlem. A város és minden vele együtt úgy tűnt el, mint a felhők, amikor az ember egy repülőgép leszállópálya pázsitján fekszik. Szakítani akartam ezzel. Szakítani akartam egy olyan világgal, ahol már nem volt értelme élni, mert minden lény, minden utca, minden ház a közöny tárgyává vált. Nincsenek már érzések, mert az emberek nem éreznek. Mindenki üres, mindenki halott, minden valóságos. Elég volt ebből, ennél a pokol is jobb – vagyis így gondoltam akkor, amikor bedőltem a metró elé. Annyira egyszerű mozgás és mégis kiutat szolgál, de mégsem iránymutató, mert már nem haladunk előre. Morális megújulásom felé indultam és mégis a Pokolba kerültem.

- Soha nem leszek a homály martaléka, soha nem fogok elbutulni. Nem engedek a szürke festéknek – így gondoltam akkor, de evilági zuhanásom és elmém a sínek közt ért véget.

Fejem kóvályog, úgy érzem, hogy szempilláim összeragadtak valami olajszagú, sűrű festéktől, mint mikor hajnalban ébredve csipákkal küszködöm. Látásom, a szürke hályogtól eltekintve kitisztul és most látom a Pokol urát. Helyesebb a Pokol urait, merthogy több millió van belőlük. Köröttem állnak és tárgyakat tartanak a kezükben. Ollókat, szikéket, csöveket, rozsdás bödönöket, üres fogasokat, kellékeket, amik valami újat hoztak létre. Ők is motyognak, mint társaik az utcán, de sokkal érthetőbben és tisztábban. Ugyanazt ismételik – erre ébredhettem fel. Valami ilyesmit mondogatnak: - Nézz a tükörbe, lásd az igaz arcod – és előtolnak egy görbített tükröt. Ezüstözött kerete a plafont karcolja, ami teljesen fekete, valószínűleg az egyik malter-építménybe hurcoltak, mert a kinti világ halovány fénye sem szűrődik be. Felülök, a kör szétnyílik, mélyen belenézek a tükörbe.

Ordításom hosszan és elnyújtottan visszahangzik az épület folyosóin. A tükörből egy öltönyös, arctalan alak néz vissza rám. Irányíthatatlan kezeim végigsimogatják tar koponyámat, majd bólintok a szürke szörnyetegnek. Azzá váltam, ami mindenki. A boldogtalanság és közömbösség szörnyetegévé. Vagyok, aki nem vagyok. A küzdelmet feladtam, végleg letértem az útról és elvesztem a betonrengetegben. Nincs, aki segítsen. Nem számíthatok senkire. A Pokolból nincs kiút.

Dante, Isteni Színjáték szövegéből merítve, írtam, az iskolai feladatnak megfelelve. A szuicid rész ne tévesszen meg senkit, mert ennyire nem vagyok hülye.