2011. január 12., szerda

Beteg

Inhalálok. Remegve ébredek fel, miközben a levegő sípolva áramlik ki a számon. Az orrom eldugulva, minden levegővétel egy percig élet. Minden levegővétel kínszenvedés. Az oxigén nehézkesen préseli magát a tüdőmbe, lyukakat vág a hörgőkre rakódott betegségbe. Szemeim könnybe lábadnak. Hurutos, karcos köhögésroham fog el. Attól félek, hogy a következő pillanatban vérpermet borítja majd a párnahuzatot, de elmúlik. Embriópózba meredve hallgatok. Anyám horkol. Nagyokat emelkedik a mellkasa, szipogva fújja ki levegőt. Szája szélén kipukkan egy nyálbuborék. Erre ébredhettem fel. Meg arra, hogy beteg vagyok. A haja szétterül az ágyon. Úgy érzem magam, mint egy molyrágta pulóver, amit a nagymama kötött régen. Megkaptam és beraktam a szekrénybe. Ott lógott, védtelenül a sötétben, mígnem a rovarok apró lyukakat rágtak bele. Vörös szemekkel feltápászkodom. Elgémberedett végtagjaim, mintha kihaltak volna. Automatikus reflexek még működnek. Bal láb, jobb láb. Az orrspray után nyúlok.
Lent kiveszem a mikróból a kávémat és felteszek forrni egy lábasban vizet. Sárgás port öntök a bögrébe és türelmesen várok kávét kortyolgatva. Néha-néha felköhintek, ragadós massza ugrál a torkomban. Összegörnyedve fogom a mellkasom. Kemény. Kint még nem jött fel a Nap. Sötét van. A csend megtölti a konyhát, mint a víz a befőttes üveget. Kint csurog az eső. Egy utolsó halálhörgésre várok, hogy kilehelhessem a lelkemet. A gőzölgő gyógyszer legurul a torkomon, akár egy kéményseprő, végighúzza seprűjét a nyelőcsövemen. Lehordja magával a belsőfalra ragadt kormot. A forró víz szétterjed a testemben, kavarog a gyomromban, golyót hagy a torkomban. Két órával előbb ébredtem, mint kellett volna. Szemem alatt kövér táskák, megtelve vérrel és álmatlansággal. Nincs étvágyam. Az agyam lassan ébredezik. Szürke falakat kell átütnie. A kór és a hátrahagyott álmok falait. Be kell menjek Pestre. Nincs más választásom. Esik az eső a sáros utakra, a sarkokba félrehordva, megfeketült hóbuckák olvadoznak. A ferencesek meg a rákóczisok garmadája átnéz az út túloldaláról. Nevetve mutogatnak felém. Nyakamat behúzva fújom az orromat, de nem jön semmi. Száraz. Éget. Feldörzsöli az arcom, mégse jön semmi.

Nincsenek megjegyzések: