Változatlanul

Hajnali háromkor a helyzet változatlan. Takaró az államig húzva, hálózsákba bújva csúszok lefelé az ágyról. Egy ideig úgy teszek, mintha aludnék, de csak hallgatózom a csendben. Rövid, álmatlan alvásból ébredek fel. Csakúgy felnyílik a szemem. Szívem nagyon lassan és mélyeket dobban, akár egy cseppkőbarlang, ahol csak akkor szűnik meg a dübögés, ha felnyitják. Orrom éget, felsebesedett. Orrspray. Súlyos léptekkel leslattyogok a lépcsőn. A fürdőszoba csendjét egyedül a zuhanyrózsáról lehulló páracseppek rendszertelen kopogása töri meg. Az asztalon szétomlik egy régen összegyűrt csokipapír, a szobákból elhaló sóhajok hallatszódnak - mindenki az igazak álmát alussza még. Finom remegések, itt-ott takaró vagy matrac zizzen. Ízület reccsen-roppan. Csakúgy, mint tegnap. Víz a gázra, sisteregnek a buborékok, gyöngyözik a víztükör. Sárga lötty le torkon. Nem tudom, hogy segít-e egyáltalán. Jobb azt hinni, hogy igen. Nem sokra rá egy kávé. Az utca némább, mint tegnap. A város néptelen, csak egy pár kallódó lélek poroszkál az jégtől korbácsolt falak mentén. A hideg egyre nő, a színek és felhők megfakulnak, ahogy feladom a küzdelmet. A rohamok nem szűnnek. Úgy érzem, hogy minden köhögésnél kiszakad egy darabka a tüdőmből. Elsatnyultan, görnyedezve köhögök. A torkom pergamen száraz. Ahogy nyelem a kávét, mintha a hajszálvékony erecskék megroppannának és elkérgesedve a mélybe zuhannának. Akár egy kígyó levedlett bőre. Sálban és sapkában ülök és várom, hogy elindulhassak a HÉV-hez, mintha misem történt volna. Mintha nem lennék ébren két és fél órája. Ma nem találkozom se rákóczisokkal se a ferencesekkel. Túl korán van még.