Az első szó jogán!
Miután eleget betegeskedtem, szeretném megosztani veletek az első jelenetemet. Egy négyfős csoporttal jelentkeztünk a Radnóti Színház pályázatára. Az első fordulóban (most kaptuk meg a másodikat) az volt a feladatom, hogy Epilógust írjak G.B. Shaw Pygmalion című darabjához, amelyet talán többen úgy ismertek, mint a My Fair Lady. A dráma alapján készült a film. Nem vagyok benne biztos, hogy szabályos-e a feltöltés, de most az egyszer kivételt teszek. Talán nem fog sokat mondani ez az egész, de én büszke vagyok rá. Jó olvasást.
Évekkel később, reggel tíz óra negyvenöt perc. Dolgozószoba a Wimpole utcai lakásban. Kint szürke az idő, a lusta esőzés már hetek óta tart. A nappalok és az éjjelek egybemosódnak, mindig sötét van. A londoniak otthonaiban nézik a szitáló esőt, üres tekintettekkel bámulnak ki az ablakokon. Az utcán kevesen tartózkodnak, egy koszos virágáruslány letámadja a fedél alatt várakozókat, akik kétségbeesve intenek taxiért, mindhiába. Szokásos londoni ősz. A toronyóra három rövidet üt. A dolgozószoba olyan, mint egy vadállat barlangja. A három, utcára néző ablak kitörve, beáramlik rajtuk az utca morajlása és beesik az eső. A sarokban álló lapos íróasztalon papírok és műszerek összevisszasága uralkodik. A szoba egyetlen fényforrása, egy öreg gázlámpa, amely haloványan pislákol, félhomályba vonja a szobát. Az életnagyságú fej keresztmetszete darabokban hever a földön, a viaszlemezekkel együtt. A kandalló előtt álló, rozzant bőrfotelt vastag cserge borítja. Nem emlékeztet a régi önmagára. A kandallón álló óra nem jár, ráférne egy javítás. Csend üli meg a szobát.
Az újságállvány eltűnt.
A középső ajtó másik oldalán feldőlt szekrény, keskeny fiókjai kiborogatva, értékes tartalmuk a zongorához hajigálva. A telefonkönyv lapjai betakarják a szekrény maradványait. Az oldalfal illusztris zongorája magányosan áll, már régen nem ültek hozzá. Lehangolódott, rézpedáljai elgörbültek. Hosszú padján gyűrött, durva szövetkabát, amely megbarnult a használattól, Isten tudja, milyen színe volt régen. A csemegés tál is üresen mereszti széles száját plafon felé, mindössze egy penészes narancs egyensúlyoz a zongora sarkán. A falakról eltűntek a Piranesi metszettek, csak téglatest alakú, világos lenyomatuk maradt a helyükön. A képek felhasogatva a kandallónak támaszkodnak. A férfi szobájának bútorzata egy hatalmas falat beborító tükörrel gazdagodott. A hiúság tükrével, amely – ellentétben a szoba többi bútorával – fénylik a tisztaságtól. Gazdagon díszített, aranykeretes Viktória-korabeli tükör. A szoba közepén, a romlott ételekből és gyűrött papírokból összegyűlt dombocska tetején Henry Higgins fekszik. Kifacsarva, mint valami rongy. Kezeit és lábait szétvetve mosolyog, haja zsíros csomókban omlik a földre. Pepita mintás zakót, rózsaszín inget és elvékonyodott bársony pantallót visel, amely feketére kormosodott az utcától. Vigyorgó arca borostás, mélyen ülő, táskás szemei csillognak, mintha lázas lenne. A megtört tudóstípus, akit valaha szenvedélyesen érdekelt minden, ami tudományos módszerrel tanulmányozható, de már eljárt felette az idő. Önkéntes száműzetésbe való menekülése felemésztette szikrázó elméjét. A hangos, gyermeteg férfi megöregedett, aligha természetes módon, korán megőszült. Kilátástalanul a jövőjén gondolkodik, mert tudja, hogy már nincs jövője. Mindenki elhagyta, még Pickering ezredes is, aki a legtovább bírta összeférhetetlen, ingadozó kedélyállapotait. Közönyös arccal fürkészi a felhullámosodott tapétát, aztán rezignáltan feltápászkodik, a lapos asztal alá rúgja papucsát. Ügyetlenkedve átlépi az üveghalmot és a tükör elé áll.
HIGGINS
(ujjaival a haját fésülve szórakoztatja magát) Hűű-ű-ű. E'fogyót az itóka, meg nem állt az esső. Hógyan mennyek le?
TÜKÖR HIGGINS
(utánozva Higgins beszédét) Hűű-ű-ű … Óllyanak, aki ilyen zajjokat adik ki a tó'kán, nincs joga éllni. Hát embör maga, he!?
HIGGINS
(lesújtva morfondírozik, könnyes szemmel nézi a tükröt) Ki túd számot adni, hó' mit cselekszik? Hát ha számot adnók nem's cselekednénk.
TÜKÖR HIGGINS
(előkelően szól, sötéten néz Higginsre) Elmés, de mit érsz vele, ha már senki sem hallgat meg? Nézz végig magadon, ezzel a dialektussal soha nem fogsz kiszabadulni a sárból! Tudod, kire emlékeztetsz?
HIGGINS
LIZA
Higgins? (hitetlenkedve nézi a lesoványodott, sárga arcú idegent, aki úgy tűnik, mintha száz éves lenne)
HIGGINS
(arca úgy ráncolódik össze, mint a víztükör, mikor kavicsot dobnak bele) Visszajött? Megszabadult az ostoba fajankótól?
LIZA
(arca dacos, szembeszállna vele, de rögtön meggondolja magát és alázatosan válaszol) Nem. Együtt vagyunk Freddyvel, gondolkozunk a gyereken. Behív vagy legyek illetlen?
HIGGINS
(hanyagul vállat von, és széles karlendítéssel betessékeli a szobába) Szemtelen fruska! Nem látja, hogy indulni készültem? Miért nem maradt a virágaival?
LIZA
Freddy hazament Earscourtba. (végignéz a szobán, szeme megakad a tükrön) Szent Isten, mi történt itt? Hol van Pearce-né? Maga részeg? Érzem a leheletén.
HIGGINS
Addig példálózott Pickeringgel, hogy elbocsátottam. Pickering biztosan alkalmazta.(kisgyermekek sértettségével szipog)
LIZA
(fejét csóválva) Hol van az ezredes?
HIGGINS
Pickering? Az egy gyáva, infantilis alak. (becsukja az ajtót és leül a zongorához) Meglepően rég volt itt, megunta, hogy körülöttem lábatlankodjon? Amint látja, munkában vagyok. (felpattan és türelmetlenül járkálni kezd)
LIZA
(háttal Higginsnek, arccal az ablak felé, filozofikusan nézi az ablakokon tátongó lyukakat) A kezdeti anyagai nehézségek ellenére jól megy a virágüzlet. (láthatólag nem elégedett Higgins válaszával, hátrapördül) Mi ez az egész?
HIGGINS
Igazán? Mondhatnám, hogy örülök. (elvigyorodik) De jól tudja, hogy nem bánhatok magával úgy, mint egy királynővel.
LIZA
Maga is tudja, hogy már nem az a koszos virágáruslány vagyok, aki doveri akcentussal beszél. Ha látná magát … (felszegi a fejét és megvetően nézi Higginst)
HIGGINS
Mindennap látom. Hát nem csodálatos ez a tükör? Viktória-korabeli, megboldogult anyám hagyta rám … mindig tudta, hogy mire van szükségem. Isten nyugosztalja. (sértetten elfordul)
LIZA
Bűz van, úgy érzem magam, mintha a régi lakásomban lennék, amit elleptek a patkányok. Nem látja, hogy mennyire egyedül van? Henry Higgins kikészült (lehajol, kisujjával felemeli a papucsot és Higgins elé dobja.) Most már senki nincs, aki hordja maga után. Látom mit ér nélkülem …
HIGGINS
(kihívóan felé lép) A pimasz mindenit. Hogy merészel engem becsmérelni, azok után, amit magáért tettem? Nincs joga hozzá! Ön tett engem tönkre, ön az oka mindennek. Kifelé, vagy esküszöm, megfojtom. Megállok a lábamon, nem kell senki segítsége. Nem bújok senki háta mögé! (dühösen ordít)
LIZA
Lehetetlen alak. Nem is fog segítséget kapni, amíg ilyen. (mereven áll a helyén)
HIGGINS
Ostoba. Magával ki törődik? (fenyegetően rázza a karját, körmei véres félköröket vágnak a tenyerébe)
HIGGINS
(elereszti a füle mellett és folytatja) Hát nem érti?! Én jól vagyok így! Maga pedig újra ostoba lett amellett a fajankó mellett, igaz? Virágbolt? Köpök rá. Én királynőt faragtam magából és maga szánalmas virágboltot nyit! Nevetséges. (kiköp) Én nem fogok úgy táncolni, ahogy maga fütyül!
LIZA
Mit tud maga Freddyről? Semmit. Ön olyan, mint egy kamasz, akit meg kell nevelni. (lemondóan sóhajt) De, ahogy elnézem már menthetetlen.
HIGGINS
Nevelni? Buta liba, mit tud maga a gyerekekről? Hisz még az anyja se volt igazi! (diadalittasan felkiált, nyála fröcsög a plafon felé.)
LIZA
Csúfolódik. Tudom, hogy mit akar elérni, de nem fog menni. (elgondolkozva nézi a szemétkupacot)
HIGGINS
Ne forduljon el. Hallja? Az apja elmondta nekem. Soha nem vette el a nőt, akire az anyjaként nézett. (szeme villog, zsebreteszi a kezét s görnyedten bámul Liza arcába, aki még mindig a szemetet vizsgálja, majd félresöpri haját és Higginshez fordul. A pillanatnyi csönd újból megtölti a szobát, hallani, hogy a torony óra delet üt és az eső rázendít.)
LIZA
Tudja, ráférne a szobára egy takarítás, de most nincs időm, vissza kell mennem a virágboltba. (óvatosan körbejárja a szobát és megáll a tükör előtt)
HIGGINS
Áhá. Nem tudta mi! Milyen érzés, he? Az egész élete hazugság. (Kacag, sőt visítozik, mint a malac, amit a vágóhídra visznek)
LIZA
Szép tükör. Mit mondott honnan kapta? Az anyjától? Hol a régi zongora, amin Pickering ezredes megtanított játszani? (körbenéz)
HIGGINS
(kétségbeesetten jobbra-balra ugrálnak a szemei) Kifogtam magán. Az én elmém dicső, ön pedig ostoba tyúk. Semmit nem ért az én szellemi tanításom! Hallja?!
LIZA
Itt van. (A zongorához lép, lesöpri a tetejét. Tanulmányozza a pedálokat, ujjai egyenletesen járják a billentyűket, egy Mozart darabot játszik) Hamis, de megjavíthatjuk. (feláll)
HIGGINS
Milyen gyenge és törékeny maga, mint egy kristálycipellő. (láthatólag egyre idegesebb)
LIZA
Én megyek Higgins. Azt hiszem, eleget láttam. Nem tudom, mikor jövök legközelebb, de nem leszek egyedül. (átlépve egy elhányt üveget az ajtó felé veszi az irányt)
HIGGINS
Nem mehet csak így el. Rám van utalva, az én teremtményem. Az én szobrom! Maga az enyém!(csoszogva követi Lizát)
LIZA
Nem. Már nem. (lenyomja a kilincset, az ajtóból hátrafordul és a kezét nyújtja)
HIGGINS
Menjen csak. Menjen a virágboltba, én nem kívánok szerencsét. Romba fog dőlni, ellepik a sáskák. Fattyú!
LIZA
(látván a visszautasítást, lemondóan köszön és elsiet a lépcsőn)
HIGGINS
Haljja-e? Nem húszhat el ijen eccerűen. Maga nyavalyás! Nem hagyhat itt egyedűl … Hűű-ű-ű! (dörömböl az ajtón, majd térdre rogy)
Mennydörgés hallatszik, viharosra fordul az idő. A hatalmas tükörben mosolyogva álldogál a lidércnyomás, nézi az ajtó előtt térdepelő férfit. Henry Higgins magába roskadva, elkeseredetten zokog és ordít, miközben legördül a függöny.
A szöveg nem kapcsolódik a történethez, de marha jó ez a zene. :) Mellesleg megjegyezném, hogy ez volt a 200. bejegyzés. Hurrá!
Miután eleget betegeskedtem, szeretném megosztani veletek az első jelenetemet. Egy négyfős csoporttal jelentkeztünk a Radnóti Színház pályázatára. Az első fordulóban (most kaptuk meg a másodikat) az volt a feladatom, hogy Epilógust írjak G.B. Shaw Pygmalion című darabjához, amelyet talán többen úgy ismertek, mint a My Fair Lady. A dráma alapján készült a film. Nem vagyok benne biztos, hogy szabályos-e a feltöltés, de most az egyszer kivételt teszek. Talán nem fog sokat mondani ez az egész, de én büszke vagyok rá. Jó olvasást.
Évekkel később, reggel tíz óra negyvenöt perc. Dolgozószoba a Wimpole utcai lakásban. Kint szürke az idő, a lusta esőzés már hetek óta tart. A nappalok és az éjjelek egybemosódnak, mindig sötét van. A londoniak otthonaiban nézik a szitáló esőt, üres tekintettekkel bámulnak ki az ablakokon. Az utcán kevesen tartózkodnak, egy koszos virágáruslány letámadja a fedél alatt várakozókat, akik kétségbeesve intenek taxiért, mindhiába. Szokásos londoni ősz. A toronyóra három rövidet üt. A dolgozószoba olyan, mint egy vadállat barlangja. A három, utcára néző ablak kitörve, beáramlik rajtuk az utca morajlása és beesik az eső. A sarokban álló lapos íróasztalon papírok és műszerek összevisszasága uralkodik. A szoba egyetlen fényforrása, egy öreg gázlámpa, amely haloványan pislákol, félhomályba vonja a szobát. Az életnagyságú fej keresztmetszete darabokban hever a földön, a viaszlemezekkel együtt. A kandalló előtt álló, rozzant bőrfotelt vastag cserge borítja. Nem emlékeztet a régi önmagára. A kandallón álló óra nem jár, ráférne egy javítás. Csend üli meg a szobát.
Az újságállvány eltűnt.
A középső ajtó másik oldalán feldőlt szekrény, keskeny fiókjai kiborogatva, értékes tartalmuk a zongorához hajigálva. A telefonkönyv lapjai betakarják a szekrény maradványait. Az oldalfal illusztris zongorája magányosan áll, már régen nem ültek hozzá. Lehangolódott, rézpedáljai elgörbültek. Hosszú padján gyűrött, durva szövetkabát, amely megbarnult a használattól, Isten tudja, milyen színe volt régen. A csemegés tál is üresen mereszti széles száját plafon felé, mindössze egy penészes narancs egyensúlyoz a zongora sarkán. A falakról eltűntek a Piranesi metszettek, csak téglatest alakú, világos lenyomatuk maradt a helyükön. A képek felhasogatva a kandallónak támaszkodnak. A férfi szobájának bútorzata egy hatalmas falat beborító tükörrel gazdagodott. A hiúság tükrével, amely – ellentétben a szoba többi bútorával – fénylik a tisztaságtól. Gazdagon díszített, aranykeretes Viktória-korabeli tükör. A szoba közepén, a romlott ételekből és gyűrött papírokból összegyűlt dombocska tetején Henry Higgins fekszik. Kifacsarva, mint valami rongy. Kezeit és lábait szétvetve mosolyog, haja zsíros csomókban omlik a földre. Pepita mintás zakót, rózsaszín inget és elvékonyodott bársony pantallót visel, amely feketére kormosodott az utcától. Vigyorgó arca borostás, mélyen ülő, táskás szemei csillognak, mintha lázas lenne. A megtört tudóstípus, akit valaha szenvedélyesen érdekelt minden, ami tudományos módszerrel tanulmányozható, de már eljárt felette az idő. Önkéntes száműzetésbe való menekülése felemésztette szikrázó elméjét. A hangos, gyermeteg férfi megöregedett, aligha természetes módon, korán megőszült. Kilátástalanul a jövőjén gondolkodik, mert tudja, hogy már nincs jövője. Mindenki elhagyta, még Pickering ezredes is, aki a legtovább bírta összeférhetetlen, ingadozó kedélyállapotait. Közönyös arccal fürkészi a felhullámosodott tapétát, aztán rezignáltan feltápászkodik, a lapos asztal alá rúgja papucsát. Ügyetlenkedve átlépi az üveghalmot és a tükör elé áll.
HIGGINS
(ujjaival a haját fésülve szórakoztatja magát) Hűű-ű-ű. E'fogyót az itóka, meg nem állt az esső. Hógyan mennyek le?
TÜKÖR HIGGINS
(utánozva Higgins beszédét) Hűű-ű-ű … Óllyanak, aki ilyen zajjokat adik ki a tó'kán, nincs joga éllni. Hát embör maga, he!?
HIGGINS
(lesújtva morfondírozik, könnyes szemmel nézi a tükröt) Ki túd számot adni, hó' mit cselekszik? Hát ha számot adnók nem's cselekednénk.
TÜKÖR HIGGINS
(előkelően szól, sötéten néz Higginsre) Elmés, de mit érsz vele, ha már senki sem hallgat meg? Nézz végig magadon, ezzel a dialektussal soha nem fogsz kiszabadulni a sárból! Tudod, kire emlékeztetsz?
HIGGINS
Elizára. (ahogy felidézi magában a lány képét, a lidércnyomás eloszlik a tükörből s csak fullasztó port hagy maga után. Egy ideig így álldogál, némán, majd elindul az ajtó felé. A kilincsért nyúlna, de az magától elfordul és berobban a szobába Liza Doolittle. Haja kontyba tűzve, nyakán gyöngysor, amit még az ezredes ajándékozott neki. Finom vászonkabátot, fodros szoknyát és csipkés harisnyát visel. Baljában csöpögő esernyőt tart, egész megjelenése visszafogott, mégis elegáns. A szemei beteljesült boldogságról árulkodnak, ám amikor meglátja Higginst, arca elszürkül és finoman rúzsozott ajkai tátva maradnak.)
LIZA
Higgins? (hitetlenkedve nézi a lesoványodott, sárga arcú idegent, aki úgy tűnik, mintha száz éves lenne)
HIGGINS
(arca úgy ráncolódik össze, mint a víztükör, mikor kavicsot dobnak bele) Visszajött? Megszabadult az ostoba fajankótól?
LIZA
(arca dacos, szembeszállna vele, de rögtön meggondolja magát és alázatosan válaszol) Nem. Együtt vagyunk Freddyvel, gondolkozunk a gyereken. Behív vagy legyek illetlen?
HIGGINS
(hanyagul vállat von, és széles karlendítéssel betessékeli a szobába) Szemtelen fruska! Nem látja, hogy indulni készültem? Miért nem maradt a virágaival?
LIZA
Freddy hazament Earscourtba. (végignéz a szobán, szeme megakad a tükrön) Szent Isten, mi történt itt? Hol van Pearce-né? Maga részeg? Érzem a leheletén.
HIGGINS
Addig példálózott Pickeringgel, hogy elbocsátottam. Pickering biztosan alkalmazta.(kisgyermekek sértettségével szipog)
LIZA
(fejét csóválva) Hol van az ezredes?
HIGGINS
Pickering? Az egy gyáva, infantilis alak. (becsukja az ajtót és leül a zongorához) Meglepően rég volt itt, megunta, hogy körülöttem lábatlankodjon? Amint látja, munkában vagyok. (felpattan és türelmetlenül járkálni kezd)
LIZA
(háttal Higginsnek, arccal az ablak felé, filozofikusan nézi az ablakokon tátongó lyukakat) A kezdeti anyagai nehézségek ellenére jól megy a virágüzlet. (láthatólag nem elégedett Higgins válaszával, hátrapördül) Mi ez az egész?
HIGGINS
Igazán? Mondhatnám, hogy örülök. (elvigyorodik) De jól tudja, hogy nem bánhatok magával úgy, mint egy királynővel.
LIZA
Maga is tudja, hogy már nem az a koszos virágáruslány vagyok, aki doveri akcentussal beszél. Ha látná magát … (felszegi a fejét és megvetően nézi Higginst)
HIGGINS
Mindennap látom. Hát nem csodálatos ez a tükör? Viktória-korabeli, megboldogult anyám hagyta rám … mindig tudta, hogy mire van szükségem. Isten nyugosztalja. (sértetten elfordul)
LIZA
Bűz van, úgy érzem magam, mintha a régi lakásomban lennék, amit elleptek a patkányok. Nem látja, hogy mennyire egyedül van? Henry Higgins kikészült (lehajol, kisujjával felemeli a papucsot és Higgins elé dobja.) Most már senki nincs, aki hordja maga után. Látom mit ér nélkülem …
HIGGINS
(kihívóan felé lép) A pimasz mindenit. Hogy merészel engem becsmérelni, azok után, amit magáért tettem? Nincs joga hozzá! Ön tett engem tönkre, ön az oka mindennek. Kifelé, vagy esküszöm, megfojtom. Megállok a lábamon, nem kell senki segítsége. Nem bújok senki háta mögé! (dühösen ordít)
LIZA
Lehetetlen alak. Nem is fog segítséget kapni, amíg ilyen. (mereven áll a helyén)
HIGGINS
Ostoba. Magával ki törődik? (fenyegetően rázza a karját, körmei véres félköröket vágnak a tenyerébe)
HIGGINS
(elereszti a füle mellett és folytatja) Hát nem érti?! Én jól vagyok így! Maga pedig újra ostoba lett amellett a fajankó mellett, igaz? Virágbolt? Köpök rá. Én királynőt faragtam magából és maga szánalmas virágboltot nyit! Nevetséges. (kiköp) Én nem fogok úgy táncolni, ahogy maga fütyül!
LIZA
Mit tud maga Freddyről? Semmit. Ön olyan, mint egy kamasz, akit meg kell nevelni. (lemondóan sóhajt) De, ahogy elnézem már menthetetlen.
HIGGINS
Nevelni? Buta liba, mit tud maga a gyerekekről? Hisz még az anyja se volt igazi! (diadalittasan felkiált, nyála fröcsög a plafon felé.)
LIZA
Csúfolódik. Tudom, hogy mit akar elérni, de nem fog menni. (elgondolkozva nézi a szemétkupacot)
HIGGINS
Ne forduljon el. Hallja? Az apja elmondta nekem. Soha nem vette el a nőt, akire az anyjaként nézett. (szeme villog, zsebreteszi a kezét s görnyedten bámul Liza arcába, aki még mindig a szemetet vizsgálja, majd félresöpri haját és Higginshez fordul. A pillanatnyi csönd újból megtölti a szobát, hallani, hogy a torony óra delet üt és az eső rázendít.)
LIZA
Tudja, ráférne a szobára egy takarítás, de most nincs időm, vissza kell mennem a virágboltba. (óvatosan körbejárja a szobát és megáll a tükör előtt)
HIGGINS
Áhá. Nem tudta mi! Milyen érzés, he? Az egész élete hazugság. (Kacag, sőt visítozik, mint a malac, amit a vágóhídra visznek)
LIZA
Szép tükör. Mit mondott honnan kapta? Az anyjától? Hol a régi zongora, amin Pickering ezredes megtanított játszani? (körbenéz)
HIGGINS
(kétségbeesetten jobbra-balra ugrálnak a szemei) Kifogtam magán. Az én elmém dicső, ön pedig ostoba tyúk. Semmit nem ért az én szellemi tanításom! Hallja?!
LIZA
Itt van. (A zongorához lép, lesöpri a tetejét. Tanulmányozza a pedálokat, ujjai egyenletesen járják a billentyűket, egy Mozart darabot játszik) Hamis, de megjavíthatjuk. (feláll)
HIGGINS
Milyen gyenge és törékeny maga, mint egy kristálycipellő. (láthatólag egyre idegesebb)
LIZA
Én megyek Higgins. Azt hiszem, eleget láttam. Nem tudom, mikor jövök legközelebb, de nem leszek egyedül. (átlépve egy elhányt üveget az ajtó felé veszi az irányt)
HIGGINS
Nem mehet csak így el. Rám van utalva, az én teremtményem. Az én szobrom! Maga az enyém!(csoszogva követi Lizát)
LIZA
Nem. Már nem. (lenyomja a kilincset, az ajtóból hátrafordul és a kezét nyújtja)
HIGGINS
Menjen csak. Menjen a virágboltba, én nem kívánok szerencsét. Romba fog dőlni, ellepik a sáskák. Fattyú!
LIZA
(látván a visszautasítást, lemondóan köszön és elsiet a lépcsőn)
HIGGINS
Haljja-e? Nem húszhat el ijen eccerűen. Maga nyavalyás! Nem hagyhat itt egyedűl … Hűű-ű-ű! (dörömböl az ajtón, majd térdre rogy)
Mennydörgés hallatszik, viharosra fordul az idő. A hatalmas tükörben mosolyogva álldogál a lidércnyomás, nézi az ajtó előtt térdepelő férfit. Henry Higgins magába roskadva, elkeseredetten zokog és ordít, miközben legördül a függöny.
A szöveg nem kapcsolódik a történethez, de marha jó ez a zene. :) Mellesleg megjegyezném, hogy ez volt a 200. bejegyzés. Hurrá!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése