Pygmalion-EPILÓGUS

Az első szó jogán!

Miután eleget betegeskedtem, szeretném megosztani veletek az első jelenetemet. Egy négyfős csoporttal jelentkeztünk a Radnóti Színház pályázatára. Az első fordulóban (most kaptuk meg a másodikat) az volt a feladatom, hogy Epilógust írjak G.B. Shaw Pygmalion című darabjához, amelyet talán többen úgy ismertek, mint a My Fair Lady. A dráma alapján készült a film. Nem vagyok benne biztos, hogy szabályos-e a feltöltés, de most az egyszer kivételt teszek. Talán nem fog sokat mondani ez az egész, de én büszke vagyok rá. Jó olvasást.

Évekkel később, reggel tíz óra negyvenöt perc. Dolgozószoba a Wimpole utcai lakásban. Kint szürke az idő, a lusta esőzés már hetek óta tart. A nappalok és az éjjelek egybemosódnak, mindig sötét van. A londoniak otthonaiban nézik a szitáló esőt, üres tekintettekkel bámulnak ki az ablakokon. Az utcán kevesen tartózkodnak, egy koszos virágáruslány letámadja a fedél alatt várakozókat, akik kétségbeesve intenek taxiért, mindhiába. Szokásos londoni ősz. A toronyóra három rövidet üt. A dolgozószoba olyan, mint egy vadállat barlangja. A három, utcára néző ablak kitörve, beáramlik rajtuk az utca morajlása és beesik az eső. A sarokban álló lapos íróasztalon papírok és műszerek összevisszasága uralkodik. A szoba egyetlen fényforrása, egy öreg gázlámpa, amely haloványan pislákol, félhomályba vonja a szobát. Az életnagyságú fej keresztmetszete darabokban hever a földön, a viaszlemezekkel együtt. A kandalló előtt álló, rozzant bőrfotelt vastag cserge borítja. Nem emlékeztet a régi önmagára. A kandallón álló óra nem jár, ráférne egy javítás. Csend üli meg a szobát.
Az újságállvány eltűnt.
A középső ajtó másik oldalán feldőlt szekrény, keskeny fiókjai kiborogatva, értékes tartalmuk a zongorához hajigálva. A telefonkönyv lapjai betakarják a szekrény maradványait. Az oldalfal illusztris zongorája magányosan áll, már régen nem ültek hozzá. Lehangolódott, rézpedáljai elgörbültek. Hosszú padján gyűrött, durva szövetkabát, amely megbarnult a használattól, Isten tudja, milyen színe volt régen. A csemegés tál is üresen mereszti széles száját plafon felé, mindössze egy penészes narancs egyensúlyoz a zongora sarkán. A falakról eltűntek a Piranesi metszettek, csak téglatest alakú, világos lenyomatuk maradt a helyükön. A képek felhasogatva a kandallónak támaszkodnak. A férfi szobájának bútorzata egy hatalmas falat beborító tükörrel gazdagodott. A hiúság tükrével, amely – ellentétben a szoba többi bútorával – fénylik a tisztaságtól. Gazdagon díszített, aranykeretes Viktória-korabeli tükör. A szoba közepén, a romlott ételekből és gyűrött papírokból összegyűlt dombocska tetején Henry Higgins fekszik. Kifacsarva, mint valami rongy. Kezeit és lábait szétvetve mosolyog, haja zsíros csomókban omlik a földre. Pepita mintás zakót, rózsaszín inget és elvékonyodott bársony pantallót visel, amely feketére kormosodott az utcától. Vigyorgó arca borostás, mélyen ülő, táskás szemei csillognak, mintha lázas lenne. A megtört tudóstípus, akit valaha szenvedélyesen érdekelt minden, ami tudományos módszerrel tanulmányozható, de már eljárt felette az idő. Önkéntes száműzetésbe való menekülése felemésztette szikrázó elméjét. A hangos, gyermeteg férfi megöregedett, aligha természetes módon, korán megőszült. Kilátástalanul a jövőjén gondolkodik, mert tudja, hogy már nincs jövője. Mindenki elhagyta, még Pickering ezredes is, aki a legtovább bírta összeférhetetlen, ingadozó kedélyállapotait. Közönyös arccal fürkészi a felhullámosodott tapétát, aztán rezignáltan feltápászkodik, a lapos asztal alá rúgja papucsát. Ügyetlenkedve átlépi az üveghalmot és a tükör elé áll.

HIGGINS
(ujjaival a haját fésülve szórakoztatja magát) Hűű-ű-ű. E'fogyót az itóka, meg nem állt az esső. Hógyan mennyek le?

TÜKÖR HIGGINS
(utánozva Higgins beszédét) Hűű-ű-ű … Óllyanak, aki ilyen zajjokat adik ki a tó'kán, nincs joga éllni. Hát embör maga, he!?

HIGGINS
(lesújtva morfondírozik, könnyes szemmel nézi a tükröt) Ki túd számot adni, hó' mit cselekszik? Hát ha számot adnók nem's cselekednénk.

TÜKÖR HIGGINS
(előkelően szól, sötéten néz Higginsre) Elmés, de mit érsz vele, ha már senki sem hallgat meg? Nézz végig magadon, ezzel a dialektussal soha nem fogsz kiszabadulni a sárból! Tudod, kire emlékeztetsz?

HIGGINS

Elizára. (ahogy felidézi magában a lány képét, a lidércnyomás eloszlik a tükörből s csak fullasztó port hagy maga után. Egy ideig így álldogál, némán, majd elindul az ajtó felé. A kilincsért nyúlna, de az magától elfordul és berobban a szobába Liza Doolittle. Haja kontyba tűzve, nyakán gyöngysor, amit még az ezredes ajándékozott neki. Finom vászonkabátot, fodros szoknyát és csipkés harisnyát visel. Baljában csöpögő esernyőt tart, egész megjelenése visszafogott, mégis elegáns. A szemei beteljesült boldogságról árulkodnak, ám amikor meglátja Higginst, arca elszürkül és finoman rúzsozott ajkai tátva maradnak.)

LIZA
Higgins? (hitetlenkedve nézi a lesoványodott, sárga arcú idegent, aki úgy tűnik, mintha száz éves lenne)

HIGGINS
(arca úgy ráncolódik össze, mint a víztükör, mikor kavicsot dobnak bele) Visszajött? Megszabadult az ostoba fajankótól?

LIZA
(arca dacos, szembeszállna vele, de rögtön meggondolja magát és alázatosan válaszol) Nem. Együtt vagyunk Freddyvel, gondolkozunk a gyereken. Behív vagy legyek illetlen?

HIGGINS
(hanyagul vállat von, és széles karlendítéssel betessékeli a szobába) Szemtelen fruska! Nem látja, hogy indulni készültem? Miért nem maradt a virágaival?

LIZA
Freddy hazament Earscourtba. (végignéz a szobán, szeme megakad a tükrön) Szent Isten, mi történt itt? Hol van Pearce-né? Maga részeg? Érzem a leheletén.

HIGGINS
Addig példálózott Pickeringgel, hogy elbocsátottam. Pickering biztosan alkalmazta.(kisgyermekek sértettségével szipog)

LIZA
(fejét csóválva) Hol van az ezredes?

HIGGINS
Pickering? Az egy gyáva, infantilis alak. (becsukja az ajtót és leül a zongorához) Meglepően rég volt itt, megunta, hogy körülöttem lábatlankodjon? Amint látja, munkában vagyok. (felpattan és türelmetlenül járkálni kezd)

LIZA
(háttal Higginsnek, arccal az ablak felé, filozofikusan nézi az ablakokon tátongó lyukakat) A kezdeti anyagai nehézségek ellenére jól megy a virágüzlet. (láthatólag nem elégedett Higgins válaszával, hátrapördül) Mi ez az egész?

HIGGINS
Igazán? Mondhatnám, hogy örülök. (elvigyorodik) De jól tudja, hogy nem bánhatok magával úgy, mint egy királynővel.

LIZA
Maga is tudja, hogy már nem az a koszos virágáruslány vagyok, aki doveri akcentussal beszél. Ha látná magát … (felszegi a fejét és megvetően nézi Higginst)

HIGGINS
Mindennap látom. Hát nem csodálatos ez a tükör? Viktória-korabeli, megboldogult anyám hagyta rám … mindig tudta, hogy mire van szükségem. Isten nyugosztalja. (sértetten elfordul)

LIZA
Bűz van, úgy érzem magam, mintha a régi lakásomban lennék, amit elleptek a patkányok. Nem látja, hogy mennyire egyedül van? Henry Higgins kikészült (lehajol, kisujjával felemeli a papucsot és Higgins elé dobja.) Most már senki nincs, aki hordja maga után. Látom mit ér nélkülem …

HIGGINS
(kihívóan felé lép) A pimasz mindenit. Hogy merészel engem becsmérelni, azok után, amit magáért tettem? Nincs joga hozzá! Ön tett engem tönkre, ön az oka mindennek. Kifelé, vagy esküszöm, megfojtom. Megállok a lábamon, nem kell senki segítsége. Nem bújok senki háta mögé! (dühösen ordít)

LIZA
Lehetetlen alak. Nem is fog segítséget kapni, amíg ilyen. (mereven áll a helyén)

HIGGINS
Ostoba. Magával ki törődik? (fenyegetően rázza a karját, körmei véres félköröket vágnak a tenyerébe)

HIGGINS
(elereszti a füle mellett és folytatja) Hát nem érti?! Én jól vagyok így! Maga pedig újra ostoba lett amellett a fajankó mellett, igaz? Virágbolt? Köpök rá. Én királynőt faragtam magából és maga szánalmas virágboltot nyit! Nevetséges. (kiköp) Én nem fogok úgy táncolni, ahogy maga fütyül!

LIZA
Mit tud maga Freddyről? Semmit. Ön olyan, mint egy kamasz, akit meg kell nevelni. (lemondóan sóhajt) De, ahogy elnézem már menthetetlen.

HIGGINS
Nevelni? Buta liba, mit tud maga a gyerekekről? Hisz még az anyja se volt igazi! (diadalittasan felkiált, nyála fröcsög a plafon felé.)

LIZA
Csúfolódik. Tudom, hogy mit akar elérni, de nem fog menni. (elgondolkozva nézi a szemétkupacot)

HIGGINS
Ne forduljon el. Hallja? Az apja elmondta nekem. Soha nem vette el a nőt, akire az anyjaként nézett. (szeme villog, zsebreteszi a kezét s görnyedten bámul Liza arcába, aki még mindig a szemetet vizsgálja, majd félresöpri haját és Higginshez fordul. A pillanatnyi csönd újból megtölti a szobát, hallani, hogy a torony óra delet üt és az eső rázendít.)

LIZA
Tudja, ráférne a szobára egy takarítás, de most nincs időm, vissza kell mennem a virágboltba. (óvatosan körbejárja a szobát és megáll a tükör előtt)

HIGGINS
Áhá. Nem tudta mi! Milyen érzés, he? Az egész élete hazugság. (Kacag, sőt visítozik, mint a malac, amit a vágóhídra visznek)

LIZA
Szép tükör. Mit mondott honnan kapta? Az anyjától? Hol a régi zongora, amin Pickering ezredes megtanított játszani? (körbenéz)

HIGGINS
(kétségbeesetten jobbra-balra ugrálnak a szemei) Kifogtam magán. Az én elmém dicső, ön pedig ostoba tyúk. Semmit nem ért az én szellemi tanításom! Hallja?!

LIZA
Itt van. (A zongorához lép, lesöpri a tetejét. Tanulmányozza a pedálokat, ujjai egyenletesen járják a billentyűket, egy Mozart darabot játszik) Hamis, de megjavíthatjuk. (feláll)

HIGGINS
Milyen gyenge és törékeny maga, mint egy kristálycipellő. (láthatólag egyre idegesebb)

LIZA
Én megyek Higgins. Azt hiszem, eleget láttam. Nem tudom, mikor jövök legközelebb, de nem leszek egyedül. (átlépve egy elhányt üveget az ajtó felé veszi az irányt)

HIGGINS
Nem mehet csak így el. Rám van utalva, az én teremtményem. Az én szobrom! Maga az enyém!(csoszogva követi Lizát)

LIZA
Nem. Már nem. (lenyomja a kilincset, az ajtóból hátrafordul és a kezét nyújtja)

HIGGINS
Menjen csak. Menjen a virágboltba, én nem kívánok szerencsét. Romba fog dőlni, ellepik a sáskák. Fattyú!

LIZA
(látván a visszautasítást, lemondóan köszön és elsiet a lépcsőn)

HIGGINS
Haljja-e? Nem húszhat el ijen eccerűen. Maga nyavalyás! Nem hagyhat itt egyedűl … Hűű-ű-ű! (dörömböl az ajtón, majd térdre rogy)

Mennydörgés hallatszik, viharosra fordul az idő. A hatalmas tükörben mosolyogva álldogál a lidércnyomás, nézi az ajtó előtt térdepelő férfit. Henry Higgins magába roskadva, elkeseredetten zokog és ordít, miközben legördül a függöny.


A szöveg nem kapcsolódik a történethez, de marha jó ez a zene. :) Mellesleg megjegyezném, hogy ez volt a 200. bejegyzés. Hurrá!

Végjáték

Betegségem története véget ér. Összezuhanva, földre roskadva felköhögöm a lelkemet. Holtan az árokba hanyatlok, akár egy megvert farkas. Reszketek, fogaim csikorognak, talán ki is hullott néhány. Harmadnapja szenvedek. Azt hiszem az ember érzi, ha közelít a vég. Hörgő, recsegő, fröcsögő állat vagyok. Lesoványodott csontváz, félember, elhagyott árnyék, barna festék paca. Belül égek és kívül meghalok. Vékonybelemben egy féreg tekereg, fogaival marcangol. Nem tudok harcolni a kór ellen, gyötör és acél sodronyával gúzsba köt. Nincs gyógyír, a sárga por nem segít. Isten sem segíthet rajtam. A vérem sötétedik és megalvad az ereimben. Kerékbe tör, kifacsar, mint egy felmosórongyot. Nevet rajtam az ördög. Bőröm megzuhant, arcom kifejezéstelen, halott. Lassan elszürkülök, ahogy a betegség felülkerekedik rajtam. Szemeim üresek, mint két sötét lyuk tátonganak az arcomon és kihunyt belőlük az utolsó szikra. Leolvadó ajkamon sárga nyálcsimbókok ingáznak, arany cseppekben, lustán csurognak az államon. Megtörtem és beletörődtem az elkerülhetetlen végbe. Végrendelet nélkül, észrevétlenül távozok. Vánszorgok a folyosókon céltalanul, mint egy élőhalott. Csontjaim ropognak, minden megtett lépés után elvékonyodnak a lábamban az izmok. Cérnavékony inak elszakadnak és a húshúrok egy utolsót pendülnek, ahogy szétpattannak. Pokoli gitárszólam szól a testemből. A víz már forr. Zseléssé vált tükrén fények sárgállanak és üldözik egymást a bugyogó felszínen. Teafiltert mártogatok bele. Először, mint kóbor tintakígyó, tekereg a víz alatt a vörös folt. Lustán kavarog és szerteoszlik. A víz felhabzik. Megfeketül. Heves mozdulatokkal emelgetem fel-le a filtert, mint karmester a pálcáját. A mélyvörös hullám teljesen elszínezi a vizet, majd feketévé változtatja, de én benne hagyom a filtereket. Bordó indák örvénylenek a kanalam nyomán. Habzás alábbhagy, csak tűhegynyi szikrák pattognak a vízen. A gáz szisszenve kialszik. Fehér gőzfelhő száll a plafon felé. A lámpafény is megnyugszik, türelmesen önmagába fordul, körbe-körbehömpölyög. Én is megpihenek, végre valahára megpihenhetek. Elhagyom a testemet és a párnák közé simulva alszom Elindulok egy másik úton, ahol csak nagyon kevesen járnak. Köhögésem messze elhallik, el a játszótéren nevetgélő gyerekig. El az orvosi rendelőbe, ahol a kislány eldobja a mackóját és a kisfiú felsír, amint elesik a lépcsőn. Remélem mindenki meghallja majd az utolsó sóhajomat, Isten óvjon mindenkit a járványtól.

Változatlanul

Hajnali háromkor a helyzet változatlan. Takaró az államig húzva, hálózsákba bújva csúszok lefelé az ágyról. Egy ideig úgy teszek, mintha aludnék, de csak hallgatózom a csendben. Rövid, álmatlan alvásból ébredek fel. Csakúgy felnyílik a szemem. Szívem nagyon lassan és mélyeket dobban, akár egy cseppkőbarlang, ahol csak akkor szűnik meg a dübögés, ha felnyitják. Orrom éget, felsebesedett. Orrspray. Súlyos léptekkel leslattyogok a lépcsőn. A fürdőszoba csendjét egyedül a zuhanyrózsáról lehulló páracseppek rendszertelen kopogása töri meg. Az asztalon szétomlik egy régen összegyűrt csokipapír, a szobákból elhaló sóhajok hallatszódnak - mindenki az igazak álmát alussza még. Finom remegések, itt-ott takaró vagy matrac zizzen. Ízület reccsen-roppan. Csakúgy, mint tegnap. Víz a gázra, sisteregnek a buborékok, gyöngyözik a víztükör. Sárga lötty le torkon. Nem tudom, hogy segít-e egyáltalán. Jobb azt hinni, hogy igen. Nem sokra rá egy kávé. Az utca némább, mint tegnap. A város néptelen, csak egy pár kallódó lélek poroszkál az jégtől korbácsolt falak mentén. A hideg egyre nő, a színek és felhők megfakulnak, ahogy feladom a küzdelmet. A rohamok nem szűnnek. Úgy érzem, hogy minden köhögésnél kiszakad egy darabka a tüdőmből. Elsatnyultan, görnyedezve köhögök. A torkom pergamen száraz. Ahogy nyelem a kávét, mintha a hajszálvékony erecskék megroppannának és elkérgesedve a mélybe zuhannának. Akár egy kígyó levedlett bőre. Sálban és sapkában ülök és várom, hogy elindulhassak a HÉV-hez, mintha misem történt volna. Mintha nem lennék ébren két és fél órája. Ma nem találkozom se rákóczisokkal se a ferencesekkel. Túl korán van még.

Beteg

Inhalálok. Remegve ébredek fel, miközben a levegő sípolva áramlik ki a számon. Az orrom eldugulva, minden levegővétel egy percig élet. Minden levegővétel kínszenvedés. Az oxigén nehézkesen préseli magát a tüdőmbe, lyukakat vág a hörgőkre rakódott betegségbe. Szemeim könnybe lábadnak. Hurutos, karcos köhögésroham fog el. Attól félek, hogy a következő pillanatban vérpermet borítja majd a párnahuzatot, de elmúlik. Embriópózba meredve hallgatok. Anyám horkol. Nagyokat emelkedik a mellkasa, szipogva fújja ki levegőt. Szája szélén kipukkan egy nyálbuborék. Erre ébredhettem fel. Meg arra, hogy beteg vagyok. A haja szétterül az ágyon. Úgy érzem magam, mint egy molyrágta pulóver, amit a nagymama kötött régen. Megkaptam és beraktam a szekrénybe. Ott lógott, védtelenül a sötétben, mígnem a rovarok apró lyukakat rágtak bele. Vörös szemekkel feltápászkodom. Elgémberedett végtagjaim, mintha kihaltak volna. Automatikus reflexek még működnek. Bal láb, jobb láb. Az orrspray után nyúlok.

Lent kiveszem a mikróból a kávémat és felteszek forrni egy lábasban vizet. Sárgás port öntök a bögrébe és türelmesen várok kávét kortyolgatva. Néha-néha felköhintek, ragadós massza ugrál a torkomban. Összegörnyedve fogom a mellkasom. Kemény. Kint még nem jött fel a Nap. Sötét van. A csend megtölti a konyhát, mint a víz a befőttes üveget. Kint csurog az eső. Egy utolsó halálhörgésre várok, hogy kilehelhessem a lelkemet. A gőzölgő gyógyszer legurul a torkomon, akár egy kéményseprő, végighúzza seprűjét a nyelőcsövemen. Lehordja magával a belsőfalra ragadt kormot. A forró víz szétterjed a testemben, kavarog a gyomromban, golyót hagy a torkomban. Két órával előbb ébredtem, mint kellett volna. Szemem alatt kövér táskák, megtelve vérrel és álmatlansággal. Nincs étvágyam. Az agyam lassan ébredezik. Szürke falakat kell átütnie. A kór és a hátrahagyott álmok falait. Be kell menjek Pestre. Nincs más választásom. Esik az eső a sáros utakra, a sarkokba félrehordva, megfeketült hóbuckák olvadoznak. A ferencesek meg a rákóczisok garmadája átnéz az út túloldaláról. Nevetve mutogatnak felém. Nyakamat behúzva fújom az orromat, de nem jön semmi. Száraz. Éget. Feldörzsöli az arcom, mégse jön semmi.

Vándor

A ködből férfialak lépett elő. Bizonytalan körvonala olyan volt, mint a papírra vetett fekete tintafolt. Ahogy közeledett a vonásai kiélesedtek, de az úton semmi sem tisztult ki teljesen. Mindent elhomályosított az örökös hamu és magány. Szemei körül vastag ráncok sugara futott, mélyen ülő, szürke szeme megfagyott s minden fény kihunyt belőle. Belül halott és üres. Arcának többi részét megsárgult símaszk fedte, amely valaha fehér volt. Fején elrongyolódott sapka. Nyakát felhasogatott vízhatlan ponyva övezte. Akár egy poncho a derekáig lógott, ahol betűrte a kopott bőrövbe. Vastag, bélelt orkánkabátja sáros volt, itt-ott férfi öltésekkel, durván befoltozva. Kézfején ujj nélküli vászon kesztyű, belső oldalán kérges, megkeményedett műanyag réteggel. Combjára damillal és szigszalag foszlányokkal szivacsdarabokat ragasztott. Vastag szíján bőrtok, benne tompa konyhakés - az egyetlen fegyvere. Kihalt tekintetével felnézett. Hirtelen köhögni kezdett. Egész testét rázta a köhögés. Mint amikor egy régi motort újraindítanak. Nyomorultul, összegörnyedve vonaglott, mint egy eltaposott szarvasbogár. A felbugyogó vér először lepke formát festett, majd szép lassan elborította a símaszkot. A vékony szöveten gyorsan átitta magát, szétterjedt és egyetlen hatalmas foltba állt össze. Hideg cseppekben tovább folyt a ponchón. Egyetlen elárvult könnycsepp gurult végig az arcán és eltűnt a szakállában. Se szó, se hang tovább ment, mint egy túlvilági vándor.

Mindenki olvassa el: Cormac McCarthy, Az Út című könyvet, illetve a film is megteszi. Ez a fenti egy impresszió, hódolat az író felé.

Dionysos

Boldog Új Évet.

Tündérkép

B. Zita-Ritának

Az álom olyan, amilyennek látni szeretnéd.

Már harmadik éve, a hét öt napján – szombat és vasárnap kivételével – a szentendrei HÉV-vel utaztam. Negyvenkét percet egészen a Batthyány térig – bár régebben már az Árpád hídnál leszálltam, hamar rádöbbentem, hogy időben gazdaságosabb, ha végigmegyek. Felszálltam a kettes metróra, aztán a Deák téren váltottam a hármasra, majd a Nagyvárad téren leszálltam, ahonnan mindössze hat perc sétára volt az iskolám. Három évig, minden reggel. Minden év szeptemberétől a következő év júniusáig. Az órarendemtől függően más és más járatokkal is utaztam – előfordult, hogy buszra szálltam, amely egészen másfele vitt, mint a vonat. A lábamban volt az út, álmomban is odataláltam volna.

Úgy ismertem a pesti tömegközlekedést, mint a tenyeremet. A HÉV-vel, a metróval, a busszal és esetenként a villamossal is utaztam, igaz az utóbbival csak nagy ritkán, ha portyázásaim éppen arra vezettek. A villamos olyan volt, mint egy kígyó. Nyájas hangjával kényeztetett, a közeledbe férkőzött, felkínálta az almát, utána egy váratlan pillanatban a földhöz vágott és jót nevetve elkúszott a Margit hídon. Jól ismertem a jellegzetes énekeket, a zörejeket és a tompa puffanásokat. Tudtam, hogy melyik karakán és melyik gyáva. Ki mit mond, milyen állomásokon áll meg, hová visz, mikor érkezik és távozik. Ismertem az utasokat, tudtam, hogy melyiken utaznak a leggazdagabbak és a legszegényebbek. A BKV járatai olyanok, mint a kutyák – látszólag hasonlók egymáshoz, mégis mindnek saját személyisége van. Néha erőszakosak, de jobbára játékosak és készek a fogadásodra. Hűségük nem ismer határt és ha meghalsz, veled halnak ők is. Az elöregedett gumi, a fém szaga és a hosszas utazás jelezte nekem, hazaértem. Igazság szerint, ebben a három évben több időt töltöttem utazva, mint amennyit családi körben. Talán kijelenthetem, hogy mozgásban éltem, afféle köztes területen, ahol bármi megtörténhetett. Mára már minden megváltozott. Térdemet hosszú szakáll veri és soha többet nem szállhatok se HÉV-re se buszra. Üldögélek a sötétben, elzárva a világtól álmodozom róluk, mint patkány a pincében.

Akár egy jó boré, lett évről évre egyre zamatosabb az Út íze. Budapest már sok mindent látott. Sok vér, könny és kacaj száradt az ülésein. Jézus és az apostolok, mind mesélni próbáltak nekünk, de csak azok hallották meg a szavát, akik jól odafigyeltek rá és egy pillanatra se kalandoztak el.

Furán hangzik, de egy kicsit beleszerettem. Úgy éreztem, hogy nélküle kissé sekélyes és komolyabb viszontagságoktól mentes életem üresebb lett volna. Ő megtöltött és akkor szeretkezett velem, amikor én akartam. Soha nem csalt meg és nem kellett fizetnem érte, mert Ő nem utcalány volt. Nélküle minden elhagyatott lenne, Ő a mozgatórugója a Földnek, mégis romlásba viszi. Legalábbis, amennyit tudok róla most. Korcs érzelem fűzött hozzá, amelyhez hasonlót személy vagy öleb iránt nem érezhettem. Ez nem a hagyományos értelemben vett szerelem volt. Alakja nem megtapintható, de mindent összenyomhat bármiféle erőfeszítés nélkül. Ezer karja ölelt, és millió lába rúgott. A jelenléte egyszerre volt fenyegető, de menedéket is nyújtott a kíváncsi tekintetek elől. Ezer szeme volt vak és millió szájjal beszélt. Ő mindig játszott és én mindig játszottam vele. Mindig meglepett. Bőgtem és dühöngtem miatta vagy csengő hangon kacagtam rajta, de közönyösen képtelen voltam elmenni mellette. Ezer millió verejtékcseppen csúszott, de csak két könnycseppet hullajtott. Amelyet én láthattam csupán apró szilánkja volt az egésznek, amely a levált a fa törzséről. Utazott szerte a világon. Előfordultak olyan csoportjai is, amelyek négykerekű járműveikkel tolongtak az autópályákon, de ők csak közvetve érintettek. Legkedveltebb helyei a divatos utcák, nagyobb csomópontok, fővárosok – Budapest, Tokió, Párizs, Washington vagy London – és az ezeket körbefutó közlekedési hálózatok. Kiről is beszélek? A tömegről. Ó, a nagy zsibongásról és forgatagról. Egyszerre rohadt és meseszép, akár a lehulló őszi falevél. Néha gyűlöltem. Sőt azt hiszem nálamnál jobban senkinek sincs tömegiszonya. Igen, volt, hogy a halálba kívántam Őt, aki egyszerre volt múzsám és nemezisem. Ma már őt se látom, csak a nyirkos talajon ülve magam elé képzelem, de a képet hamar elfújja a szél, mint valami régi emléket.

Kérdezem én tőled, nyájas Olvasó, hogy azoktól a napoktól eltekintve, amikor olvasol, az elszaladó tájat fürkészed vagy épp alszol, nem nézed-e a tömeget? A hatalmas masszát, melynek húskoszorúja összezárul körülötted és nekiprésel az ajtónak. Nem nézed-e a figyelemreméltó nagyságát csak úgy szórakozásból? Elmerülsz benne? Tudod milyen, amikor a látásod elhomályosul, majd üvegessé válik? Teremtő elméd munkája a szemeidben kristályosodnak ki, amint bámulod. Keresel valakit, akit kiválaszthatsz. Néha azonnal megleled, de fél órába is beletelhet, míg megakad rajta a szemed. Miután öncélú mustrád véget ért és figyelmed egyetlen alakra összpontosul, aki valamiért megragad és el nem ereszt. Benne sűrűsödik össze minden vágyad. Olyan, mint amikor a konzervből kihalászol egy kedvedre való sprotnit és bekapod, pedig semmivel sem méltóbb rá, mint a többi lefejezett társa. Szoktál álmodozni arról, hogy vajon ki tartozik ezekhez a testekhez? Hogy milyen lehet az élete, hogy honnan jött és hová megy? Diák, nyugdíjas vagy négy gyermekes családapa? Magyar vagy külföldi? Ne feledd, hogy az agyad másodpercenként képes világokat alkotni és lerombolni. Ábrándozol-e az embereken? Az életükön … a sorsukon … érted mire gondolok, igaz? Ha már eleget nézted a kiválasztottat, talán ő is feléd fordul. Egy pillanatra összetalálkozik a szemetek. Az övé acélkék a tied barna. Az övé, akár az örvény, magába szippant, te pedig tehetetlenül elhagyod magad. Mélyen néztek egymásba, de csak egy röpke pillanatig, mert valamelyikőtök szégyellősen elkapja az arcát s az álom szertefoszlik. Talán hamar elfelejted, mást találsz helyette, de emlékének nyoma örökké beléd vésődhet, mint rézlemezbe a rovátkák. Tudod, hogy ő is ugyanarra gondolt. Vagy legalábbis érzed. Mi lenne ha rátok szakadna a mindenség, ha a világ sötétbe borulna és ez a pillanat megmerevedne? Mi lenne, ha folytatódna a pillanat? És akkor csak ketten maradnátok … egyszóval tudod és kész.

Csak ezt szerettem volna kérdezni, mielőtt elolvasnád a történetemet, amely már régen esett meg velem, mikor még fiatal voltam, államon még a szőr se serkent. Törekszem a teljes igazságra, mint hajdan a nagy krónikások, de öreg koponyám kusza gondolatai már nem olyan tiszták, mint régen. A történet kétezer-tíz, november huszonkettedikén kezdődött. Már napok óta szitáló eső esett, a hajnalokra ködfátyol borult, a macskakövek csillagoknak tetszettek a félhomályban.

Szürkés napfény táncolt a vonat jobb oldalán. Az ablakok előtt hosszú, fekete fasor húzódott, apró faágacskák ütődtek az ablaknak, amint elrobogtunk mellette. Az egy hetes fagy szigorú gúzsba kötötte az fasort és az öreg fák ágai a legkisebb madár szárnycsapásától is letöredeztek. Emlékszem, kissé kótyagos voltam, a kihűlt ágyamra gondoltam és arra, hogy csak a gyűrött lepedők árulkodnak arról, hogy valaki aludt bennük. Szemeim le-lecsukódtak. A hullámzó papíróceán tajtékot vetett a ragasztásoknál, betűk fekete habjaival mosta a sárga partokat, képtelen voltam olvasni. Semmi baj, gondoltam, a negyvenkét perces utazás majd felébreszt. A bepárásodott üveg felé fordultam s szemüvegformát vágtam bele. A táj olyan volt, mint egy fekete-fehér film. A roskatag fák mögött deres mező húzódott. A megfagyott talajt tavacskák szabdalták. A tavak körül megfagyott nádas. A szélfútta, kiszáradt nád megmerevedett, akár egy régi osztálykép. Megsárgult fűcsomókat gurított tovább a menetszél. Egy orkánkabátos alak, fehér kutyájával vándorolt a bizonytalan ködfal felé.

Így gondolkodtam magamban, miközben bal fülemmel kíváncsian hallgattam a közelemben üldögélő, zsémbes nő duruzsolását. Vastag, kötött pulóvert és melegítőnadrágot viselt, amely ránctalanul feszült a húsos combjain. Mellei lógtak a hasára, akár a kifogyott dohányos tasakok. Ősz haja rövid lándzsában futott össze a tarkóján. Állán a morzsadarabka úgy egyensúlyozott, mint artista a trapézon. Szemei körül ráncok, vastag száját és homlokát is mély barázdák keresztezték. Lábai előtt vászonszatyor hevert. Nyammogva emésztette a reggelit, ajkai nedvesen csillogtak a bőséges nyáltól, mely a szendvicse nyomán maradt. Nyugtalan öreg nő, olyan hetven év körüli. Sokszor láttam őt ezen a hajnali járaton. Szemei bizalmatlanságot és gyanakvást sugároztak, még a fákra is úgy tudott nézni, hogy elhúzódjanak tőle. Talán azóta ilyen, mióta meghalt a férje. Vékony férfi lehetett és az utolsó pillanatig hűséges maradt hozzá. Nyugdíjából félretett csekélyke vagyonát sem egyetlen fiukra – tegyük fel, Dezsőre – hagyatékozta, hanem rá. Vagy valami ilyesmi. Pomázon felszálltak a barátnői. Afféle féltót-félmagyar nyelven, túlüvöltve a HÉV-et, pletykálkodtak. Persze lehet, hogy rosszul ítéltem meg őket. Hajlamos voltam arra, hogy körömszakadtáig ragaszkodjak bizonyos elképzeléseimhez vagy aranyszabályokhoz, ám ebben az „emberismerős” játékban könnyen veszíthet az ember; az a legbiztosabb, ha megkérdezi az illetőt, de az idős nők esetében soha nem volt merszem ezt megtenni.

Megérkeztünk Pomázra. Ilyenkor szálltak fel a legtöbben. Jobbára diákok, két fiatal anyuka – az egyiknek még csak egy, a másiknak két gyermeke van – és az ellenőr. Az ellenőr rezignált volt, hangja karcos, szája bús. Sűrű, szürkés bajusza fel-leugrált, ahogy beszélt. Szeme alatt a gyűrődő táskák igazi bánatról meséltek. Élettelenül lyukasztotta a jegyeket, mint egy gépezet. Csíkos gallérját hanyagul kihajtotta, táskája csörgött, ahogy előremenetelt a vagonba. Azt hiszem, ez nagyon szomorú. Napról napra egyre megtörtebb lett, mígnem egyszer végleg eltűnt. Azt hiszem, sokkal magányosabbak lettek nélküle a reggelek.

Az anyukák közül csak az egyik szállt fel, akinek a két idősebb gyereke volt. Állandóan vitatkoztak. Hol a játékokról, zenéről, filmekről vagy a mobilokról. Az anyuka elnézően mosolygott, s lágyan összeborzolta a fiúk üstökét. Ekkor pillanatnyi szünet következett, majd a gyerekek újra kezdték a vitát. Fagyos pillantásokat lövelltek felém, akár a harcba induló Nagy Sándor az ellenségére. Zavaromat leplezvén, igyekeztem kedélyesen mosolyogni, de hamar visszafordultak egymás torkához. Az anyuka újságot olvasott. Elfásult tartása nem volt nőhöz illő. Barna pöttyös ruhája, amely mindenkin feszült volna, bő volt rá. Igazából szép nő lehetett valamikor, de mostanra a paplanszerű szemei úgy lógtak az arcán, mint a tükörtojások. A másik nőt jobban kedveltem. Egy kicsit teltebb asszony volt, de mosolya kedves és szemei őszinte anyai szeretetben fürödtek. Talán megbetegedett a gyerek és együtt várakoznak az orvosnál? Ekképpen merengtem, miközben a könyv észrevétlenül kicsusszant a kezeim közül. Zavartan felvettem a földről és alvást mímelve lehunytam a szemeimet. A kép, mintha csak falra vetítenék, megelevenedett a szemeim előtt. Ott mindig gyógyszerszag van, minden steril, csak az általános iskolás gyerekek festményei díszítik a falat. Általában mosolygós lovak vagy katicák, de néhány huhogó bagoly és mogorva zebra is akad köztük. Az anya, amint belép a váróterembe gondterhelten körbenéz. Sokan ülnek a bent. Gyermeke csúnyán köhécsel, de valószínűleg csak megfázott. Alig hallhatóan köszön, és megkérdezi, hogy ki a következő, mire a sarokból egy lány válaszol. Szőkére hidrogénezett haját és gepárdmintás harisnyáját igazgatja. Baseball sapkás porontya sáros cipőben ugrál a pelenkázó ágyon, visítozik és szaladgál, mint egy labrador kölyök. Valójában nem is beteg, de az orvos előbb fogadja a többieknél. Tudniillik évek óta kapcsolata van az anyával és hidegebb téli napokon összeülnek egy Unicum mellett, majd … ki tudja? Már igazán a mélyére ástam a doktor kapcsolatának, amikor egy kövér fickó megzavarta csendes elmélkedésemet. Szemüveges, öltönyös irodai munkás. Korán őszülő típus, már huszonéves korában deresedett a halántéka. Elolvasta a Metropol gazdasági híreit, majd a legfáradtabb emberek horkolásával elszenderedett. Aranykeretes szemüvege lecsúszott az orráról, és az ölébe esett. Karrierista férfi, akinek évek óta tetszik a titkárnő, de még magának is fél bevallani.

Békásmegyeren leszálltak a veszekedő gyerekek, az ellenőr és a tót nők közül a legvénebb és legzsémbesebb, aki minden héten vörösre festette a haját és mást sem csinált csak óbégatott. A fiúk is leszálltak, karöltve újdonsült barátnőikkel, akik a zimankós idő ellenére is mélyen kivágott ruhában, miniszoknyában és leheletvékony harisnyában voltak. Egész estét betöltő fenekük jobbra-balra ingott, ahogy leugráltak a HÉV-ről. Vastagon felkent kenceficével az arcukon, bambán meredtek előre s mélyről jövő ostobaságtól csöpögtek. Vékony, márkás cigarettára gyújtottak és csacsogva elslattyogtak.

Békásmegyeren színes társaság érkezett az előbbi helyébe. Elmélyült beszélgetést folytató „harmincasok”, farkasképű cigányok, kosztümös nők és szövetkabátos férfiak. Minden volt, mi szem-szájnak ingere. Innen-onnan fájdalmas kiáltás, néhol reccsenés-roppanás. Kabátjukról ömlött a víz. A sarokban egy marcona fiú állt, nekidőlve az ajtónak. Sötét haja összecementálódva, csomókban lógott a hátára. Vastag szakálláról vízcseppek ugráltak a föld felé. Lapát kezeiben egy vaskos könyvet tartott. Necro … nem tudom kiolvasni. Volt egy ilyen rossz szokásom, hébe-hóba beleolvastam mások könyveibe. Fejében olcsó, ordítozós zene szólt (ingyen rádió). Fekete bőrkabátot, fekete kapucnis pulcsit és fekete nadrágot viselt, melyet begyűrt a fekete, magas szárú bőrbakancsába. Fejedelmi méretű orrában fémkarika, fülében valamilyen kelta szimbólum ingázott. Metszőfogai kitüremkednek száraz ajkai közül. Illett volna mellé egy alacsony termetű lány. Szakadt farmernadrág láncövvel átkötve, a hozzátartozó csíkos harisnyával és piros bakanccsal kiegészítve. A lány csókhoz nyújtózkodna, de képtelen elérni a vaskos, kicserepesedett ajkakat. Vagy valami ilyesmi. A vagon másik végében fiatal leányka üldögélt. Zöld táskája az ölében, tankönyvet olvasott és néha felsandított a közelben álló fiúra, aki mindenkit lenézett. Alighanem gazdag család sarja, bármit megkap, amit csak akar. Miért is szeretek történeteket kitalálni az emberekről? – elmélkedtem magamban, de akkor megláttam a tömeg gyűrűjébe szorult arcot. Az én sprotnimat. Ó, ma azt kívánom bárcsak ne tettem volna.

A vállak és táskák összenyomták, de ő mit sem törődve velük, bátran előrefurakodott. Hosszú, fehér nyakán szív alakú fej ült, arcát fakó barna haj övezte, amely dús hullámokban borult a vállára. Nagy, mandulavágású, elbűvölő szemei értelemtől és szerelemtől csillogtak. Hamvas ajkainak nektár illatja kínozta a szívemet. Finom, angyali orra, akár egy nyújtózkodó virág. Fehér, csipkés sálja álláig húzva. Bal kezét egérszürke szövetkabátkájába rejtette, jobbjában széles mappát szorongatott. Farmernadrágja vizesen tapadt a lábára. Fekete csizmája enyhén magasított, elegáns volt. Regényes lelkületű lánynak tetszett, ahogy az elsuhanó házakat nézte. Valamilyen művészcsaládból jöhetett, pirosló arca sietségről árulkodott. Talán nem volt elkészítve a KV vagy senki nem ébredt fel a vekkere. Van egy bátyja, aki két éve ment el egyetemre és egy nővére, aki már rég elköltözött otthonról. Az anyukája biztos sokat dolgozik és csak este jön haza, akkor is csak a fizetésről vitatkozik az apukájával. Külön ágyban alszanak, mert mindkettő a másik horkolására panaszkodik. Az apa nem igazán tudja eladni a festményeit de a lány tiszteli a művészetét. Családjának lenyűgöző könyvtára van. Rendetlenség, de örökös vidámság jellemzi gyerekeket. Érdekes, gondoltam. Soha nem láttam még itt. Mélyet lélegezve a falra hajtottam a fejemet és tudtam, hogy Ő az én múzsám, Ő az én mátkám, Ő az én galambom, Övé a szívem és az egész Világ ereje sem elég, hogy megrendítsen ebben. Szerelme jobb volt az vörösbornál, szíve tisztább a forrásvíznél, ölelése szenvedélyes és szorosabb, mint bármely bilincs. Kecses, mint egy madár, mintha maga Pügmalion faragta volna. Kérdezném a napjáról. Beszélgetnék vele egészen a végállomásig s talán elkísérném az iskolájába, majd elválnék tőle, de előbb megcsókolnám. Késve érnék be az iskolába, de nem zavarna. Sőt, be se mennék. Egész nap a lépcsőjén várnék rá és sose válnék el tőle. Rövid időn belül leköltöznénk Zebegénybe és együtt élnék le az egész életünket. Békességben, szeretetben. Két macskával, két kutyával és három szép gyermekkel. Így ábrándoztam sokáig. Fel-feltekintettem könyvemből és mosolyogva gondoltam rá, mint valami romantikus idióta. Aztán, amikor az Árpád hídhoz érkeztünk, a biztonság kedvéért újra ránéztem, hogy megbizonyosodjak: nem hagyott el. Ő azonban elegánsan kinyújtózott és mielőtt leszállt volna felém fordult. Tudtam, hogy ez az a nézés. Ő is ugyanarra gondolt mint én, ő is ugyanúgy keresett engem. Neki is elege van már ebből az utazásból meg a hazugokból és a képmutatókból és a zsémbesekből. Tudtam, hogy ha esik, ha fúj, mindig ezzel a járattal fogok jönni és mindig őt fogom keresni. A barátom azt mondta volna, hogy idióta vagyok, de soha nem értettem vele egyet.

Így is véget érhetne a történet. Milyen egyszerű képlet lenne. Egyszer láttam és többé soha. Csak tiszavirágja maradt nekem. Sajnos azonban a történetem korántsem így ért véget.

Másnap a felkelő nap narancssárga félköröket festett a felhők hasára. Szemközt a telihold ragyogott, mintha éjszaka lenne. A két dicső égitest közén a halovány Esthajnal csillag, pompás Szentháromságuk fényességgel árasztotta el az utcát. Méregzöld pamacsok úszkáltak az égen. Vastag köd telepedett az utcákra, ide-oda fújdogálta a szél, amitől különös alakzatokat öltött. Úgy siklott a házak között, mint egy hatalmas arany anakonda, úgy szárnyalt az égen, mint egy sas. Az eső elállt, helyette szigorú hideg korbácsolta a várost. Azt hiszem ezen a reggelen kezdődött az igazi tél. Mindenkinek ajánlom, hogy ilyenkor, a fagyos hónapok környékén fürkéssze az égboltot, mert egészen pompázatos jelenségeknek lehet szemtanúja. Nem tudom, hogy pontosan miért van ez … talán a lehűlő levegő okozza? Mindenesetre másnap hajnalban ugyanazon a járaton ültem, ugyanazon az áldott ülésen. Közben arra gondoltam, hogy a jó Isten is egynek teremtett minket. Naivan azt hittem, hogy találkozhatok vele, de hiába vártam. Így telt el három nap, keserves várakozással, amely teljesen kiölte belőlem a reményt, hogy valaha látni fogom az én szerelmemet. Kicsit úgy éreztem, mintha a számhoz emeletem volna a sprotnit és ahelyett, hogy azonnal bekaptam volna, kicsusszant a kezemből. Boldogság és bánat viharában őrlődtem tétlenül. Aztán felnéztem és újra ott volt. Ugyanaz a kabátka – szürke szövet, hatalmas műanyag gombokkal és hajszálvékony cérnával öltött zsebecskékkel –, a mappa se más. Megfigyeltem, hogy orrán egy picinyke anyajegy volt, hogy szemei alatt nincsenek durva karikák és tiszta, akár a száradó lepedő. Hajába ártatlan virágot tűzött, mint egy földre szállt angyal. A barátom azt mondta volna, hogy idióta vagyok, de soha nem értettem vele egyet.

Megszállottja lettem. Ábrándom egyre hosszabbra nyúlt, kiterjedt a nagymamára és az egyéb felmenőkre, vissza a híres művészekig. Fejedelmi tartásából arra következtettem, hogy rokona volt a híres Degasnak, keskeny ajkain egyértelműen Edgar Allan Poe-hoz fűződő távoli rokonság jelei mutatkoztak. Ezernyi rajz, rengeteg leírás és millió festmény se közelítette meg a szépségét. Senki nem tudná papírra vetni pompázatos ragyogását és azt a felhőtlen boldogságot se, amit akkor éreztem. S még a nevét se tudtam. Elneveztem Zita-Ritának. Zita-Rita volt az én tündérképem. Az álmom, amely elkísért minden utamon. Tünékeny fikcióm. Nem gondoltam másra. Szenvedő lelkemet azzal áltattam, hogy az ésszerűség határain belül mozgok, pedig már rég nem erről volt szó. Otthon, hétvégén, fogmosás, evés közben csak a lány járt a fejembe. Minden táblában, kerékben, arcban, jegyben, fényben betűben láttam a mosolyát. Álmot kergettem és közben nem vettem észre, hogy én magam átalakultam, hogy az őrület fortyogó örvénye elrabolt és a mélybe taszított. A beteljesületlen szerelem sajátos veszedelem, amely könnyedén tönkre tesz. Eltaszítottam magamat mindenkitől is mindentől, egyedül maradtam a nagyvilágban. Bal és jobb kezem csak levegőt fogdosta és senki nem állt az oldalamon. Olyan rettenetesen valószerűtlen helyzet volt. Visszagondolván is beleborzongok abba … A barátom azt mondta, hogy ne foglalkozzak a múlttal, inkább az a fontos, hogy a jövőmön változtassak. Ma már igazat adnék neki, de nem volt többé barátom. Akkor még nem láttam előre a sziklaomlást, amely kivette alólam a talajt és oda a sodort, hogy krónikámat leírjam.

Sherlock Holmes vagy Philip Marlowe módjára figyeltem meg a lányt. Mindig az állomás felőli ablakhoz ültem. Nem volt nehéz megtalálnom, hiszen már minden porcikáját ismertem. Közben leesett az első hó és a vászoncipőket bakancsok váltották fel. A HÉV olvadt jégtől és sártól tocsogott. Ha a lány nem az első vagonba szállt, én mindig átmentem hozzá. Nem számított semmi csak, hogy ily nyomorult módon is együtt legyek az én tündéremmel. Pontos táblázatba foglaltam, hogy melyik HÉV-vel jön reggelente. Nem volt nehéz dolgom, hiszen a ritka napoktól eltekintve, amikor elkésett, ugyanazzal jött. Nagyjából kiszámoltam, hogy mennyire időre lakik az állomástól, egyelőre még nem volt elég merszem követni. Anyámék óva intettek Békásmegyertől. Azt mondták veszélyes környék és ne járkáljak arra, mert olyan, mint Ninive, a bűnös város. Férfiasan bevallom, hogy féltem, de vágyam erősebb volt bármi intelemnél. Minden mindegy volt. Szélben, viharban, hóban, sárban az Árpád hídnál vártam rá. Az egyes villamossal járt, amit kiváltképp gyűlöltem, jobban, mint a négyes-hatost. Állandóan zsúfolt volt és az ellenőrök terén is kész lutri. Nem mentem el az iskolájáig, de pontosan tudtam, hogy hova jár. Betábláztam, mint valamilyen fizikai megoldó képletet. Volt, hogy órákig várakoztam rá a hidegben. Kiolthatatlan szomjamat ez sem csillapította. Követni kezdtem. Hol itt hol ott bukkantam fel. Olvastam a padon, rajzolgattam a parkban, de végig őt figyeltem, ahogy könnyed léptekkel jár-kel a barátaival. Most már tudom, hogy ekkor már nem a kegyeire áhítoztam. Nem is holmi vad, romantikus vágy. Meg akartam ismerni, de inkább úgy, ahogy a fizikus az univerzumot vagy a kémikus valamilyen vegyületet. Olyan közel akartam kerülni hozzá, mint egy szúnyog a lüktető erekhez. A tömeg rejtekében maradva követtem. Aranyos sáljával játszadozott a szél, haja vad hullámokban verte a levegőt. Először csak a buszmegállóig kísértem. Megállt, tétován körbenézett, hallgatózott. Talán tudta, hogy követem vagy csak gondolkodott valamin? Amint felszállt, mélyet lélegezve előmerészkedtem a fal mögötti rejtekből és a hazamentem.

Békásmegyeren felszállt a 34-es buszra, befordult a Hatvany Lajos utcába. A következő napon én is buszra szálltam vele s a hátsó ülésről, egy tankönyv lapjai mögül leskelődtem. A Boglár utcánál leszállt, ahonnan hét perc sétára volt a háza, a Naplemente utca huszonhatos szám alatt. Ott álltam az utca elején és néztem, ahogy bemegy a házba.

Mire hazaértem a vérvörös alkony szuroksötétbe hajlott. Szürkés felhők úsztak az égen, a dombok mögé lehanyatló Nap lángba borította a látóhatárt. Baljós fények voltak ezek és olyan érzésem támadt, mintha Budapesten tűzvész ütött volna ki.

Ahogy teltek-múltak a sötét napok, egyre korábban esteledett és táj ridegebbé vált. Az utcákon karácsonyi fények gyúltak. Fényfüzérek, forralt bor, na meg zsíros kolbász. A szüleim kérdőre vontak. Az iskolából is hívták őket. Sokat hiányoztam. Senkinek nem beszélhettem legújabb betegségemről, csak önnön testemet marcangoltam vele. Elsatnyuló arcomon mély vágásokat hasított a rám nehezülő súly. Fájdalmaim fokozódtak, kínozták az egész testem, mintha tüzes vassal vágnának. Fekete kelések borították el a mellkasomat, apró krátereikből sötét vér szivárgott. A világ szemébe hazudtam. Ahogy hevertem egy kád forróvízben, elhatároztam magam. Megtisztulni vágyásom és szivaccsal véresre dörzsölt testem ordított, hogy vessek véget ennek az egésznek. Zita-Rita után eredtem.

Már hetek óta a házánál jártam. A háznál, amelyről nem tudtam, hogy a végzetem is egyben. Sötét kriptám, végső koporsóm, amely örökké eltakar. Néztem, ahogy bemegy a kapun és óvatosan bereteszeli maga után. Fél méteres fakerítés, piciny kerttel, mögötte a ház. Szürke ház, a fal burjánzó kúszónövényekkel benőve. Fojtogató, méregzöld köd úszott körülötte, rothadó marka összeszorult a házon. Amolyan családi ház a város peremén, egy halott folyó partján. Néha, ha tovább hagyták tárva az ajtót, beláttam a rendetlen előtérbe. A földön törött játékok és üres üvegek hevertek. Rozsdás fogason koszos kabátok lógtak. Szörnyű igazságra derült fény, ahogy egyre közelebb kerültem hozzá. Apró szárnyaimmal, lebegve, biztonságos távolból néztem a vénáját. A kép, amelyet gondosan megálmodtam szertefoszlott és apró, színes szilánkokra tört. Nem művész családban élt. Apja szerelő volt, anyja csak kép a falon. Egyetlen öccse gyógyíthatatlan beteg. Néha sokkal jobb semmit nem tudni. Élni egy felhőtlen világban, ahol senkire nem esik az eső. Csodálatos burokban, melyet én alkottam. A lány iskola után dolgozni járt. Bébiszitterkedni, vagy valami hasonló. Nem csalódtam, inkább fanyar módon nyugtáztam. Már nem szerettem a lányt. Megismertem és láttam, hogy semmivel nem különb a többi sprotninál. Amíg gyermeteg álmomban élhettem, sokkal szebb volt minden. A lány ábránd volt csupán és a valóság hitványabb, mint egy patkány.

Felkeltem a hóból és lassan a kertkapu felé indultam. Nyikorogva szántotta a havat. Emlékszem, hogy akkor először fordult meg a fejemben, hogy engem is követhetett valaki. Hogy nem vagyok egyedül és rajtam kívül is vannak sekélyes típusok, akik másokkal töltik meg a kiüresedett életüket. Nem tudom miért gondoltam erre, azt hiszem ilyenkorra már magába kerített az üldözési mánia. Szívem a torkomban dobogott, vörösre vált arcomon izzadság gyöngyözött. A sapkám alól perzselő cseppek gurultak ki és csorogtak végig az orromon. Tudásom nem elég ahhoz, hogy leírjam ezt az érzést. Nem félelem volt, hiszen már mindent tudtam erről helyről, amit tudni lehetett. Sokkal inkább aggodalomféle. Ahogy egyre közeledett az ajtó, olyan volt, mintha a pokol felé haladnék. Megrészegültem. Izgatott voltam, valamilyen perverz izgatottságot éreztem. A lábam alatt már nem is hó ropogott, hanem a föld alá vezető vörös szőnyeg. A zöld köd magába szippantott. Olyan volt, mintha a kivégzőosztag felé menetelő rab lennék, aki mindenről lemondott. A jellegtelen, bükkfa ajtó hatalmas fekete kapunak tetszett a félhomályban. Sehol senki, az utcából egy hang se hallatszott. Ez a pillanat kínosan lassan telt. Úgy vánszorogtam, mint egy ezer éves öregember. Torkomban gombóc gyűlt, reszket a feltörő zokogás, ha arra gondolok, még a családomtól se búcsúzhattam el. Remegő kézzel a csengő felé nyúltam. Kurtán csengettem. Nem kaptam választ. Még egyszer csengettem. Emlékszem, legszívesebben elfutottam volna. Valahova messzire és örökre elfelejtettem volna a lányt és ezt a borzalmas házat. Óvatosan a kilincs felé nyúltam és kitártam az ajtót. Még akkor se tudtam, hogy ez a hely lesz a szurkos magányom végső börtöne.

Az ajtó mély alagút torkába nyílt. Rettenetesen sötét, nyirkos alagút szájában álltam. A levegőben fojtogató bűz, rohadó étel szag keveredett valamilyen alkoholéval. A falak nyirkos zselatinból voltak, remegő, mélyvörös testükön, rózsaszín erecskék futottak. Mintha lüktettek volna. Egy mély dobbanás és egy magasabb egyenletes ismétlődése. Ütemes dobogásuk visszhangzott a barlang torkában, amelytől ősi doboknak tetszettek. Az alagút végén egy lefelé ívelő kanyar volt, ahonnan nem láttam tovább. Mélyről zúgás hallatszott, akár egy kagylóban, amikor füledhez érinted. A hullámzó tengermorajlás örökre bezáródva a vékony csontburokba. Az alagút végén, a plafonról egy karvastagságú inda lógott a végén véres golyóbissal, akár valami élő bunkósbot, behálózva rózsaszín erecskékkel, mint a falak. Minden dobbanásnál megremegett, ide-oda ingázott s nyál csepegett róla, mint száradó kabátról a víz. Kövér cseppekben hullott róla a nyál. Csepegésének kísérteties koppanásait elnyelte a morajlás és a hatalmas szív dobbanásai. A kanyarból világospiros, ragyákkal és gödröcskékkel tagolt hosszú kígyó futott, elkeskenyedő vége egészen a bokámig nyúlt, ahol fel-leugrálva nyaldosta a lábamat. Közepén halvány elválasztó csík, mintha kettévágták volna. A gyomrom felkavarodott. A talpam alatt gyűlő, sűrű víz beszivárgott a cipőmbe. Felemeltem a lábamat, de ingoványba léptem, csillogó szálak futották körbe a cipőmet és leragasztották a lábamat. Nyáltócsában álltam, valamilyen puha, hússzerű anyagon. Balra és jobbra tőlem az ajtófélfa száraz, rózsaszín húsból volt, szélén pergamen szerűen lefoszló bőr darabkák lógtak. Fehér sebek csíkozták, akár a felcserepesedett szájat. A sarkam mögött, megannyi fehér katonákként, csonttéglák sorakoztak, beleékelődve egy vérvörös kerítésbe. Racionális elmém meghanyatlott. Hátrafordultam, de a fekete ajtó eltűnt, helyette a végtelen ürességbe bámultam. Egy hatalmas, kitátott száj peremén álltam, a barlang, amelybe néztem óriási torkok, begyulladt garatjával együtt. A bokámat simogató kövér kígyó a nyelv, a csontkatonák a fogak. Hegyes fogak, marcangoló fogak, hegyes, hosszú, marcangoló fogak. Egy szörnyeteg állkapcsa. Elvesztve az egyensúlyomat, megtámaszkodtam az ajkakban, amelyek cuppogva összezárultak. A fogak csikorogtak egymáson, ahogy összecsapódtak, és akkor tudtam, hogy nincs menekvés. Fejem lett a tündérkép. Kezemben csak egy áttetsző bőrcafat maradt. Megcsúsztam, majd halkan puffantam a nyáltól tocsogó húson. Az éles fogak összezárult sora alig pár centire álltak a fejemtől. A réseken át épp csak valami hideg szellő simogatta az arcomat. Ez volt az utolsó élményem kintről. A szájpadlásról nyálcsomók lógtak. Ragadós cseppekben hullottak tehetetlenül heverő testemre. Ekkor mintha a nyelv megmozdult volna és én csúszni kezdtem. Sehol egy fogódzkodó, sehol egy támpont. Körmömmel véres pályákat hasítottam a húsba, de csúsztam, mint valami élettelen ételdarabka. Elértem a barlang végét és leestem. A plafonon logó garat gúnyosan ingázott, mintha rázná a nevetés. Rövid zuhanásom után hatalmas csobbanás és sötétség. Nem tudom mennyi idő telhetett így el, lenyelve. Elzárva a világtól. Messze mindentől, ami valódi. Isten sem segíthet rajtam. Önnön torkosságom áldozatává lettem s a ház lenyelt, ahogy Jónást lenyelte a cethal.

Így történt hát az én esetem az álmokkal. Remélem jól figyeltél Kedves Olvasóm és nem követsz engem az ábrándok végtelen mély torkába, ahol imádságod pusztába kiáltott szó. Fikció és valóság között keskeny határ húzódik, vigyázz hát az álmaiddal, mert könnyen bekebeleznek anélkül, hogy észrevennéd,

Az álom nem olyan, amilyennek látni szeretnéd.