Coldplay

Legyen ez egy ilyen nap:














Ilyen a Vasárnapi letargia.

Üldözött - Pursued

A fekete bakancs mély nyomot hagy a frissen lehullott hóban. Egy ideig egyenesen megy, majd balra fordul. Lábnyomokat követ. A gazdájuk pedig gyanútlanul sétál hazafelé. Későre jár már, senki nincs kint az utcákon. Csak ők ketten. Az üldöző és az üldözött. Éppen a Blaha Lujza térre érnek, amikor az elöl haladó gyorsabb tempóra vált. Vajon észrevette, hogy nincs egyedül?

A tenyere és a homloka izzad. Az arcát borító sűrű borosta viszketni kezd, sötétbarna szemei ide-oda járkálnak. A lábai egyre gyorsabban kezdenek mozogni. Az üldöző is látja, hogy mi történik elöl, ő is meggyorsítja a lépteit. Most jött el az idő. Szürke ballonkabátjából elővesz egy acélosan csillogó konyhakést. Kalapját még lejjebb csúsztatja a szemébe. Óvatosan hátranéz és futni kezd. Az üldözött - mint az afrikai antilopok - futásnak ered izmai szétrobbannak, erei ólomsavat pumpálnak. Felkerekedik a szél. Haja lobog, a szemüvege leesik. Az üldöző bakancsa alatt hangosan törik szét a drága üveg. A kést feltartva lohol prédája után. A mélyen szemébe húzott kalapon keresztül is látszik a düh. A szemei vörösen parázslanak. Kiéhezett már az áldozatára, aki már csak kétségbeesésében kapálódzik. Már rég a karmai közt van, de még nem fogadja el. Befordulnak a sarkon. Egy építkezésre érnek. A daruk elhagyatottan nyújtóznak a sötétkék ég felé. Zihálva feltépi a kaput és beront. Gyorsan elbújik egy téglarakás mögött.

Az üldöző szép lassan belép a nyitva maradt kapun. Hangosan felröhög. Tudja, hogy innen már nincs menekvés. De ezt már tudja az üldözött is. Pupillái kitágulnak, homlokán izzadságcseppek gyöngyöznek. Nem lát tisztán, a futástól kifáradtan liheg. Zsebéből előkotorja az inhalátorát. Nagyot szippant belőle. Légzése lelassul. Agya működésbe lép. Ha már kijutott volna, tudná, hova kell menni. A lakása itt van egypár utcányira. A házára gondol, miközben egyelőre a kijutása is kérdéses. Kezei elfagytak, a csípős hideg teljesen kimarta a szemét. Sírni kezd. Tenyerét forró könnyekkel áztatott arcába temeti.

Az üldöző újra felröhög. Lassan lépked, átnézi az egész építkezést. Síró hangot hall. A téglarakás felé fordul. Ott van ez a szarházi! Késével puhán végig szántja szürke kabátját. A gyilkolás örömére elmosolyodik. Szemei még vörösebbek lesznek. Leveszi a kabátot. A zöld pamut pulcsin sötétzölden virít az izzadság. Kalapját lerántja a fejéről. Így közelít a téglákhoz, ami mögött ott bujkál a célpont. Kését a magasba emeli és lesújt a rakásba.
A kés úgy hatol át a puha szöveteken, mint a vajon. Felugrik a téglarakás tetejére és lenéz. Szemei kitágulnak. Kezei ökölbe szorulnak és felordít. Egy kibaszott zsák faforgács. Kitépi a kést. Futóléptek zaját hallja. Vicsorogva hátra néz és látja, hogy az üldözött kirohan az építkezésről. Vad ordítással leveti magát a téglarakásról, majd utána ered. Az építkezésen már csak az üres kabát lebegése hagy nyomot. Sikerült megmenekülnie a rohadéknak!

Nehezen hiszi el, hogy túlélte. Ha ott marad, olyan szörnyű sorsra jut, mint a zsák. Lelki szemei előtt látja, hogyan megy keresztül puha testén a hatalmas kés. Még a hideg fém szúrását is érzi a vadul verő szívében. Olyan gyorsan fut, amennyire csak tud. Az élete a tét. Újra zihálni kezd. Nem bírja tovább. Muszáj megállnia. Befordul egy sikátorba. Koldusok alszanak mindenfelé. Egy fém kukában lobogó tűz világítja meg a koromsötét falakat. A lángnyelvek tompa fénye ijesztően játszadozik a macskakövek árnyékával, amelyek mint kígyók tekeregnek a csövesek mozdulatlan testén. Rettegve hátrapillant és látja, hogy üldözője vészesen közelít. Leveti magát a földre és, mint a többi koldus, beborítja a testét újságpapírral. Az üldöző hörögve áll meg a sikátor bejáratánál. Az arcát nem látni csak a vérben forgó szemeket. Izzásuk még a tűzet is eloltja. Teljes sötétség borul a sikátorra. Az egyik hajléktalan imbolyogva feláll. Részeg. A vadász megáll. Ránéz. Kivillantja aranysárga fogait. Felemeli kését és elvágja a koldus torkát. A vér szőrszálak kíséretében spriccel szét a földön. Az üldöző hangosan felröhög. Arcát vér áztatja, tudja, hogy a célpontja itt van a sikátorban. Tovább sétál, és közben visítva röhög. Látja a reszkető alakot az újságpapírok alatt. A többi koldus közben ordítva rohan ki az utcára. Megint csak ők ketten maradtak.
- Halálod lassú és fájdalmas lesz, te kibaszott pondró! - ordítja eltorzult arccal és letépi a papírokat a testről. Az üldözött könnyei csöndesen csorognak végig koszos arcán. Az ujját szopogatja. Csillogó szemekkel felnéz.
- Könyörgöm, ne öljön meg!
- Megfoglak te szarházi!

A gyilkos leguggol. A késpengét az áldozata torkához teszi. Nem fordul hátra, ezért nem látja a háta mögött felvillanó másik kést.
Üldözőből üldözött lészen. A természet törvénye ismét beigazolódik. A nagy hal megeszi a kis halat.

A lánynak, aki eszembe jutott - For the girl who I remembered

Kiscsillag - Az az idő

Az az idő
Későn jövő
Hazajövő
Elkésett idő
Készülő
Nekikészülődő idő
Sok a benzin, túl sok a nő
Nem jöhet még haza az idő

Nincsen adás 
Éjfél után nincsen adás
Mást ölelek és
Te is mást
Álltál az ágyon sírva a himnuszon 
De most már nincsen adás
(Az idő láncával táncolni látom az én kis igazságom)

Az az idő
Későn jövő
Hazajövő 
Eltévedt idő
Túl sok a benzin sok a nő 
Nem jöhet még haza az idő

Nézőpontom - My Point of View

A fiú megfogja a fejét. Újabb megaláztatás érte az iskolában. Becsukja szemit és leküzdi a testében dúló haragot. Lábait előrenyújtva fütyülni kezd.

Élet? - Life?

Metropol

November 25.

Előkerült Budapest miniszterelnöke! Maradványaira egy kukában találtak rá.

A fénylő város épületei egészen az ég koronáját súrolják, ahonnan már csak a felhők végtelen fehér pusztaságát lehet látni. Itt-ott egy füst csóva törik keresztül a felhőrétegen, kiveti fekete karmait az angyalok csillogó könnycseppjeire. A felhőket, megerőszakoltan dobja el Budapest valamelyik sötét sikátorában. Hatalmas léghajók cikáznak végig az égen, hirdetik a legújabb arckrém megjelenését, majd szép lassan a nappal együtt szállnak le a város koszos utcáira.

Az egyik torony magasabban emelkedik ki a többi közül. Egyféle királyként tündököl, fénylő ablakai visszaverik a lemenő nap sugarait. Senki nem jött be ma. Otthon vannak és a családdal együtt nézik a Vasárnap esti filmet. Csupán csak a legfelső emelet, legfelső ablaka világít. Egy öltönyös férfi még most is dolgozik. Egy hatalmas fém asztal mögött ül, kezei gyorsan mozognak az asztal hideg felületén. Papírokat tölt ki, amiket bedob egy irattartóba, amik a jövő héten végig mennek az egész épületen, majd kijutnak az utcára, hogy beteljesítsék a rajtuk álló törvényt.

A férfi megáll. Leteszi a tollat. Bíborvörös nyakkendőjét megigazítja a tökéletes nyakán. Homlokát összeráncolva néz ki az ablakon. Feláll a barna bőrülésből és lassú léptekkel megy oda az üvegfalhoz. Alatta forog az élet. Mindennap meghal egy koldus és születik egy csecsemő. Alatta forog a pénz, egyik kézből a másikba vándorol. Puhán lecsukja a szemét.
Ezt teremtettem – gondolja végig magában. Ezt teremtjük már nemzedékek óta. Ezt a várost készítette az apja és még a nagyapja is. És most, végre tökéletes formát öltött. Minden mozog, nem áll meg. Tökéletes az egyensúly. A pornép elhullik, akár ősszel a levelek. Átveszik a helyüket az életre érdemesek, mint a tavaszi bimból. Ezt a világot akarta mindenki. Nekünk sikerült.

Agyműködése megszakad. Szemét kinyitja, hogy még egy utolsó pillantást vessen az irodára, ahol egész életét letöltötte. Dolgozott. Éltét a jobb világ megteremtésére áldozta. A jobb világ, ahol nincs terrorizmus, nincs lopás és nincs bűn. Mindet eltörölték. Csak egy URALKODÓ van. Csodálatos.

Végig néz a városon. Látja a Király utcát, ahol az emberek, mint hangyák mozgolódnak. Szerelmes párok fogják egymás kezét, nem is tudnak róla, hogy valójában egymásnak teremtették őket. A Gödörben megy egy koncert. Mindenki szórakozik. 

Elmosolyodik.

Csoszogva az ajtóhoz megy. Az iroda lámpáit leoltja. Az ég rózsaszínbe öltözött. Ilyen egy sikeres élet. Ilyen lesz a fia és unokája élete is. Zakóját leveszi és eldobja a sarokba. Cipőit is utána hajítja. Nyakkendője a kukában landol. Patyolattiszta ingje az asztalra kerül. Nadrágját feldobja a plafonra. Összeszorítja szemeit és teljes erővel futni kezd az ablak felé. Kinyújtott kézzel töri ki az iroda hatalmas üveg lapját, majd apró szilánkok társágában érkezik le a földre. Holtestét hamarosan teljesen eltűntetik. Végeznek vele az utcán lakó tökéletes emberek.

Tizenötödik sétám a halál hideg torkában - My fifteenth walk in the cold throat of the death

A November 22-i éjszaka csöndesen ereszkedett le Szentendre hótól megfagyott utcáira. Hideg szellő mardosta pirosló arcomat. Vékony, nyári cipőm csöndesen ropogott a vékony hórétegen, testem reszketett, mint az őszi falevelek. Néhány hópehely ragadt meg az arcomon, majd víz formájában csurgott végig sállal védett nyakamon. A sötétkék égen egy hatalmas fehér felhő bizonyította, hogy elmúlt már az ősz. Hiába keresed a színeket, minden szürke.
Az ősz. Halk könnycseppel búcsúztattam el a gyönyörű évszakot, majd megigazítottam a sálamat. Magányos szellemként suhantam végig a tompa fénnyel világító HÉV vagonok mellet. Még fekete kesztyűimen keresztül is érzetem a korlát hideg fémét. A mozdonyvezető eldobta a cigiét, keserűen fújta ki a füstöt, ami felhőként tovább repült a levegőben. A peron halálos csöndjét csak az öreg vonat zakatolása szakította félbe.

Teljes fordulatszámon robogott a HÉV az elhagyott falukon keresztül. Minden utca néma.

A Margit-sziget is megfagyott. Csupasz ágak meredeztek a felhők közé. A hó még mindig csendesen ereszkedett alá, hogy a Földön hagyja halálos nyomait. Töretlenül mentem előre a futópályán. Két füstölgő kémény magasodott - a még akkor is mozgolódó - Pest felé. Ez a város soha nem áll meg.
Dörrenés visszhangzott végig az egész szigeten. Hótenger zúdult a nyakamba. A függönyként hulló hópehely vízesést, a Budai oldal ünnepi tűzijátéka világította meg. Mintha konfettiket szórtak volna szét. Obégatva tovább mentem, az ágak fehér foltokat hagytak kéklő arcomon. A tűzijáték fényében burkolózva értem a Margit-hídhoz. Lábaim megfagytak, úgy érzetem magamat, mint aki órákat töltött el a halál fagyos torkában.

Tegnap 15 lettem - gondolkodtam magamban – ez biztos a próbatétel volt.

Háború - War

Fákkal tarkított horizont,
Akár a gödrös, harci front.
Hol az ellenség vért ont,
Ezzel védi az édes hont.

Mikor halál, halált szül,
A katona végleg felül.
Tőlük reped az érzékeny fül,
Ez megy éveken keresztül.

Késpenge fenyegetően villan,
Az élet pedig hirtelen elillan.
Halottunk szeme utolsót csillan,
Mielőtt becsukódna, felpillan.

Elfogják őket,
A szeretőket.
Kik diadallal vágtak főket,
Eddig csak hágták a nőket.

Örökvaló kín,
Csattan a szíj.
Elszakad az ín,
Vérző fogak és íny.

Végül kevesen jutnak,
Haza, amit úgy tudnak.
Megmaradt minden magunknak,
De a gyerekek csak fogynak.

Tévedniük kellet, mert,
A világ bombára tett szert.
Ki a bombát szerelt,
Minden embert elterelt.

Ilyen a háború,
Csupa szomor és bú.
Mindig iszonyú,
Mert a szél mindent elfú.

Megfagyott a Világ - The world froze

Megfagyott a világ

Eljött a hideg:
Megfagyott az élet,
S megfagyott a halál.
Megfagyott a gond is,
Megfagyott már megoldás.
Megfagyott a bú,
Megfagyott az öröm.
Megfagyott a kéz,
És a láb.
Megfagyott a Nap,
Megfagyott a Hold.
Megfagyott a reggel,
Még az éjszaka is.
Megfagyott a szív,
Megfagyott az lélek.
Megfagyott minden,
És semmi.
Valóban megfagyott e minden?
Ó, igen megfagyott a Világ.

Nem érdekel! - I don't care!

Mennyi mindent megoldottam.
Mégis itt ülök egy nagy rakás szaron.
Mozgás egy pontban messze 
Felém jön megment-e
Nem érdekel, nem érdekel, nem érdekel
Féljetek
Zsíros álmos lángos ország
Sárba ejtett disznópörzsölő
Hazugságba pelenkázott 
Égve hagyott életek
Pont itt megy egy, látod pont itt megy egy,látod
Pont itt megy el aludni 
Hunyd le a szemed otthon vagyunk
Akartam mondani de most már...
Annyi mindent elrontottam
Mégis itt ülök a háztetőn a napon
Valami mozgás messze egy pontban
Biztos jön valaki, hogy jöjjön ha gond van
Nem érdekel, nem érdekel,nem ér, de kell..., hogy jöjjön.

Születéstől halálig - From born to die

Every day I born,
Every night I die,
My jacket is torn.
I learn how to fly.

There is a cat.
Man with brown hat.
Woman her face is fat.
On the tram I can sat.

Újra Pesten. Ő, aki Pesten úr.

Félelem és reszketés Szentendrén - Fear and loathing on Szentendre

A remegő kezű fiú nem figyel a percek óta ordító pultos nőre. Szemei merednek a semmibe, arca üres, szürkeségét csak a felhők vörös izzása színesíti meg egy kicsit.
- Mit kérsz?! - kérdezi az eladó, most már idegesebben.
- Egy...Egy...kakaós csigát szeretnék. Igen. Köszönöm. – mondja félénk hangon.
Reszkető lábakkal megy ki a pékségből.

Miután már kiért a szabadba, jön be a postás. Kézfején még látszik a reggeli dér, ami lassan, olvadozva folyik végig hatalmas karján. Orra piros. Beszéde akadozik, mikor elmondja kívánságait. Szemei félelemről árulkodnak. Vajon mi történhetett Szentendrén? Egy ideig még nézem a körülöttem állók reszketését. Látom kezüket, ahogyan átveszik a reggeli kávéjukat. Vajon csak az hiányzik nekik? A reggeli kávébeöntés? Megvonom vállamat és én is, felvértezve a forró nedűvel, kilépek a dermesztően megfagyott utcákra. Vizsgálom, hogyan haladnak el mellettem a Hévtől érkező Ferencesek. Ők is reszketnek. Hallom beszélgetésüket a dolgozatról és a felelésről. Megelevenedik előttem a kép, ahogyan a padban izzadnak, hogy testük megfő a radiátoroktól fűtött osztályteremben, ők még is reszketnek. Reszketnek a félelemtől. Vajon ez a probléma? A félelem?

Iszom egy kortyot kávémból és tovább megyek a buszmegálló felé. Sokan állnak ott türelmetlenül várakozva. Egymás után néznek rá óráikra, gondolkodnak, hogy mennyit fog késni a busz. Ők is reszketnek. Talán az idegesség az?
Kávém melege belülről fűt. Nem érzem a csípős hideget. Csak azt látom, hogy reszketnek a padon ülők, az állók, a boltosok és még a vezetők is. Látom a nyomást rajtuk, látom, hogy szoronganak és félnek. Hallom fogaik vacogását. Lábuk toporgását. Szemük puha lecsukódását és azt is, ahogy jéggé fagyott kezeik összekoccannak. Hallom, hogy busz is reszket. A fém vázat is leteperi a hideg és a félelem. A kávémat eldobom. Elindulok az ajtó felé, mikor hirtelen megrezdül az egyik ujjam. Majd az egész kezem. Apró pontok jelzik testemen a libabőrt. Reszketni kezdek. Hajam lelapul, testem próbál összemenni a lehető legkisebbre. Reszketek és a többi ember elfelejteti velem, a miérteket. Többé már nem gondolok okra és ésszerűségre csak arra, hogyan éljem túl. Részévé válok a megfagyott Szentendrének. Áldozata a novemberi hidegnek. Újabb halottja az ősznek.

Múzsa dal - Muse Song

Múzsa

Haját borzolja a szél.
Hamarosan eljön a tél.
Sálat húz, talán fél.
Sötét szemei ragyognak.
Fogai hidegen vacognak.
Lábai csöndesen topognak.
Teste összerázkódik.
Szeme megrebben.
Arca kisimul.
Megfordul.
Szárnya fellebben.
A fiú fogódzkodik.
A múzsa pedig elrepül.
Nem megy el, háta mögé búj.
A fiú, összeesve, leül.
A szél csak tovább fúj.
Fáj a fiú szíve.
Miért kell szívet tépni?
Akár a vers ríme.
Erre nem lehet mit lépni.
A múzsa ezt látva.
Szárnyait leváltva.
Táncol és énekel.
A fiú kezében a döntés.
Felkel.
A lányéban a szívtépés.
A lány örömet lel.
Nem repül fel.
Lábai levegőt szel-
Ik.
Múzsa szemei.
Álomba ringatják.
Dideregve bár.
Lejtik csak szabadon.
A táncot.
Kilépve a világból.

Igaz arc - True Face

This city is afraid of me because i've seen its true face. - áll rajta barátságos kék betűkkel a táskámon. Miután Ákos figyelmesen végig olvassa és némán fordítja magában, kaján vigyor terül arcára, majd megkérdezi:
- Nem provokáló ez egy kicsit?
- Tudod ez engem...

Nem. Várjunk csak. Nem tudom, hogy vagytok vele, de szerintem egy történet papírra vetése során a kezdés a legnehezebb rész. Nem szabad, lassan minden részletet tisztázva kezdenem, mert akkor az olvasó elunja az életét, azonban nem lehet belevágnom se azonnal a lecsóba, mert ebben az esetben összezavarodsz és a legközelebbi kukában landol az írás. Megpróbálom végiggondolni az egészet az elejéről. Igen azt hiszem meg van.
A történet voltaképpen ugyanolyan átlagosan kezdődött, mint a többi nap, az ágyban fekve, elkésve az első óráról.

Dühtől fehérlő ököl dörömböl az ajtón.
- Domó, kelj fel! Hét óra!
- Zömpfgh... - ömlik ki számból, felkapom szemüvegem, ránézek az órára. Szemem kidülled. 7 óra. Végem van, majd egy gyors ugrással a padlón termek.

Sorban állás. Úgy érzem, hogy teljesebb leszek a BKSZ-es bérlettel, hogy végre bemutathatok azoknak, akik eddig fejfájást okoztak nekem. Mögöttem hatalmas kígyózó sor áll, hallom sugdolózásukat.
- Szörnyű, hogy milyen béna ez rendszer.
Ekkor egy élesebb hang süvít végig a levegőn.
- Ezzel a hévvel akarok elmenni!
- Ennél lassabban nem megy? - buzdul fel egy másik.
Csöndesen veszem el a visszajárót és új kiegészítőimet.
- Elnézést a kellemetlenségért, és gyorsan futok ki a zöldre mázolt ajtón. Hirtelen sietségem oka, hogy látom: buszom komótosan elindul.
Felordítok, odaérek, és körmömmel kezdem kaparászni busz üvegajtaját. A vezető kinyitja:
- Szállj fel.
Lihegve nyújtom át bérleteimet.
Félig lecsukódó szemeimen keresztül még látom, hogy a vezető arca elkomorodik.
- Ezzel nem szállhatsz fel.
Fél perces néma csönd után kérdek vissza:
- De hát az előbb mondták, hogy jó.
- Szállj le.
Tehát elkezdek futni a Hév felé, mert hallom, hogy az érdes női hang bemondja:
- ...a beszállást kérem, fejezzék be az ajtók záródnak.
Utolsó erőmet összeszedve pattanok fel.
Egy ilyen kezdés után azt hiszem, okkal lehet az ember paprikás hangulatban.

Leülök és, hogy kicsit lelassítsam magam, előkapom a könyvemet és olvasásba kezdek.
Gyerekcsoport özönli el az amúgy is szűkös járművet. Aggodalmasan nézek fel könyvemből. Ma még az ülés is kényelmetlen lesz.
Pár megálló után a hangfalak szörnyű sípolásba kezdenek. Ismét feltekintek és értetlenül nézek körül. Miközben átadtam magamat a szellemi nedűnek az egész vagon megtelt. Mintha senki nem hallaná az állandó sípolást, csak állnak és vakargatják magukat.
Kinézek az ablakon, hátha a végtelen horizonton menedéket kaphatok, ám arra leszek figyelmes, hogy az egyik tükörkép dühös szemekkel néz. Megijedek, a tekintetek perzselik az egész arcomat. Előretekintek a velem szemben ülőre, aki csak az ajtókat nézi. Újra vissza az ablakra, még mindig engem néz, mintha vicsorogna rám, szájából nyálcseppek folynak ki, majd csordulnak végig csupasz állán. A sípoló hang egyre élesedik, pupillái kitágulnak. Hálát adok az égnek, hogy a zajt egy pillanatra megszakítja a bemondó mennyből szóló hangja:
- Árpád-híd.

Az egyes villamos leszálló embertömege magába szippant, és csak sodródom velük, mint egy birka. A metrón még mindig a tükörképre gondolok. Ez lett volna a valódi arca? Magamba fordulva bámulom lábamat, miközben tudom, hogy a metró tükörképei most is engem néznek.

A golyóstoll puhán hatol bele gyenge szövetű táskába. Erősen vésem bele a betűket, miközben mögöttem ülnek.
- T-H-I-S-C-I-T-Y... mit írsz?
- Mindegy. Felnézek. Nem iskolatársaimat látom, hanem egy lelketlen szörnyetegeket, akik nem gondolkoznak, akik nem törődik. Eszembe jut az a csodálatos angyal, aki tegnap a metróba leszállt közénk. Boldogan gondolok vissza, gyönyörű sötét szemeire. Ragyogására. Tudom, hogy neki ez az igazi arca. Tudom, hogy gondolataimban örökké fog szárnyalni. A múzsám. Egy pillanatra elűzi a szörnyeket, fényt varázsol a sötétségbe, erőt ad nekem.

This city is afraid of me because i've seen its true face. - áll rajta barátságos kék betűkkel a táskámon. Miután Ákos figyelmesen végig olvassa és némán fordítja magában, kaján vigyor terül arcára, majd megkérdezi:
- Nem provokáló ez egy kicsit?
- Ez engem nem érdekel, két arcuk van, és azt hiszem ma megismertem a másikat. Az emberek igazi arcát, csak akkor láthatod, ha igazán figyelsz. Az igazi arcot, ami palást nélkül tárja fel hordozója valódi érzelmeit, lelkét. A lelketlen szörnyeteg, aki bekebelez mindent. A szörnyetegeket, akik a legőszintébbek, nem hazudnak. És tudod mit? A mi szörnyünknek is szüksége van rájuk, csak mi jól titkoljuk ezt.

Erről a napról eszembe jutott valami:

Pest szaga - Smell of Pest

A busz átlépi a határvonalat, ahonnan már nincs visszaút. Füstkígyók szállnak a magasba, ők is elindulnak Pest felé, akár a szellemek. Csak a szürkeszínű égen keresztül látjuk, hogy Pestre újabb nap virrad. A metró szaga, már a lépcsőkön érződik, az érkező szerelvény hangja pedig messzi zeng. Üres kávés poharam még egyszer utoljára eszembe juttatja Szentendre csodálatos illatát, majd bedobom a szemetesbe, csöndesen puffan a papírokon. Az ajtók felé fordulva teljesen átadom magamat Pest vasfogainak, amik mindent felőrölnek, ami szép.
A lámpák zöldes fényei, megvilágítják a sötét sarkokban állók elégedetlen arcát, az ismerős arcokat, amik mindig kellő lenézéssel üdvözölnek. Az ülők elégedett vigyorai, arcuk barázdái gonosz árnyékokat csalnak szájuk köré. A felszállók szemei nyomorultul csillognak, körbe tekintenek és látják, hogy itt már nem ülhetnek. Halkan még egymás felé is sugdolóznak, néma szitkokat szórnak a pesti tömeg felé. A festett kék hajú nő, lefitymáló szeme engem néz, amíg az egyiket össze nem összecsukja, öreg arca grimaszba fordul, minden ránca összehúzódik, egészen ördögi lesz. Elkapom szememet a mellettem álló felé. Arca merev, bronzszínű hajára annyi lakkot kent, mint az egész francialégió. Fejét ide-oda kapkodja, hatalmas szemei mindenkit úgy mérnek fel, mint egy hal, akit sürgősen vissza kéne dobni a vízbe. A tömör kölni illata az egész metrót átjárja. Mintha valami háborút folytatna a szaggal, amit leginkább egy hetek óta döglött patkányéhoz tudnék hasonlítani. A háború bűze egészen orrfacsaró, csatasorba állítanak minket, hogy mi is részt vegyünk a 90 éve tartó harcban.
Fény tódul be a metró automata ajtaján, egy csillag lép be közénk. Rövid haját elkapja a szél, elárulva, hogy még élünk és nem a pokolba szállunk. Sötét szemei csillognak, a tömeg megnyílik előtte, helyet enged neki, hogy utána őt is elnyelje, elveszíti korábbi fényét.
Valami gyorsan pörgő zenét hallok, amit egy gyerek sikolya nyom el:
- Egyes, kettes, egyes, kettes! - anyukája boldogan mosolyog rá.
Ekkor érkezik a válasz, egy másik baba szájából:
- Anya a Nyugati-pályaudvaron vagyunk! Gyorsabban megyünk, mint a busz!
Egy pillanatra a boldogság hulláma fut végig a tömegen, kiszemeli áldozatát, aki végül magányosan távozik és indul tovább a Nagyvárad-tér üresen kongó udvarán.

A Quimby vízkeresztje - The Twelfth-Night of Quimby

Vízkereszt cím nem tartozik tulajdonképen e darabhoz, azért adhattok neki más címet is, a minőt akartok.
A trombita harsányan megszólal, megtölti az üres teret, beletekereg az emberek lelkébe, hogy előcsalogassa belőlük az állatot. Színészek jönnek, elő ordítozva, arcukat megvilágítják a vörös fények. Elkezdenek énekelni. A sorok közt hullámzanak a lábak, az arcokon ott van már a kitörő állat. Hová is kerültem?

A színházba. Ahol az ismert Shakespeare darabot - a Vízkereszt, vagy amit akartok - játszották.
És ha mindez nem lenne elég, akkor a még ismertebb Quimby zenekar aláfestése, biztos azonnali "Oh!" felkiáltásokat eredményez.
Valóban Oh! Mindenki hozta a formáját. Sajnos nem új számokat játszottak, tehát a lelkes Quimby közönség nem számíthat új lemezre, de azért megnyugtatlak titeket, hogy fergetes volt az egész. De az előadás mégsem a Quimbyről szólt. Tanulságos színjáték keretében megtanultuk, hogy: Nem a csuklya teszi a szerzetest. Továbbá: Hogy életünket akkor rontottuk el, amikor élve születtünk, nem is beszélve arról, hogy a Quimby valójában Bambi.
És mit is tudnék mondani a végére?
NEKEM MINDEGY CSAK A SZÍNE LEGYEN VÖRÖS!

A szülinap, avagy A,B,C - The one with the birthday, or A,B,C

Idill

Az olajzöld kocsi, némán suhan keresztül az aranyesőn. Levelek akadnak meg a szélvédőn, majd a kocsi oldalán végiggurulva, tovább repíti őket a szél.
A hulladékgyűjtők kopott festékét eltakarják - a három hónapja állandóan zuhanó - levelek.
A kocsi megáll, kitesz minket. A motor berregve újra indul, elmegy, akár egy úszótanár, aki mély vízbe dobja a fiúkat. Szép lassan baktatunk végig a köves úton, ágak reccsenek és kavicsok ropognak talpam alatt, mire a kapuhoz érünk, már kész szimfóniát játszok velük. Az eddigi meghitt idill elmúlik, eltűnik emlékezetünkből s átveszi helyét "A szülinap".

Érkezés

Dobhártyarepesztő zene fogad minket, minden elvész a basszusban. Fent, két sötét alak táncol, kezük, mint a villám, mozog ide-oda. Fények villódznak, körbe-körbe, akár egy körhinta, hogy átrántsák a nézőt egy másik világba. Egy másik világba - gondolkodom magamban, és ezen a boldog eseményen, amikor születést ünneplünk, eszembe jut a halál és a temetés. A házigazda, eddig gondterhelt arca széles mosolyra húzódik és szívélyesen fogad minket. Puszik, kezek és testek lendülnek a magasba én pedig azt se tudom, hova kapjam a fejemet. Miután az üdvözlés hosszú tortúrája lezajlott, halkan lopakodunk fel az emeletre. Kitárjuk az ajtót, ez a kemence fordul meg fejemben, amikor a perzselő füstön keresztül átnyúlva fogok kezet a földön heverő sráccal.
- Mit csináltok itt, hallod?! Mi ez a füst? – kérdezi a velem együtt belépő vendég.
- Szivar – mondja kaján vigyorral az arcán, a széken ülő Ákos.
- Anyás, kaphatok? – csillogó szemmel nézi a fiú zsebéből kikandikáló sárga szivarosdobozt.
- Persze! – és átnyújt egyet. – vaníliás - teszi hozzá és visszafordul játékához.

Köszöntés

A történet most következő epizódja valószínűleg hosszú és unalmas lenne, tehát ugorjunk is előre másfél órát.

- Mindenki üljön le! – mondja az apa – Két perc múlva itt vannak. Indítsátok a zenét, ha belép az ajtón. – kiált fel a két sötét alaknak.
- Két perccel ezelőtt mondta, hogy öt perc. – röhög fel valaki a szófán ülők közül.
- Mivel köszöntsük?
- Happy birthday? – ajánlja fel valaki.
- Sablonos.
- Dobáljuk meg lufival! – egyhangú vihogás.
- Csöndet! Itt vannak! – súgja az apa. Erre a perce készül hetek óta, szervezkedett telefonált. Kezei ökölbe szorultak, a bőr feszesen húzódik végig, izzadó tenyerén. – Fenébe! A torta! – majd elrohant.
Mindeközben, én néztem a földet és olyan idióta kérdésekre válaszolgattam, mint „Milyen az új suli?”„Szerinted is hideg van?”. Gondolataim kavarogtak, fejem fájt és gondolatban már írtam.
A torta készen állt a fogadásra. Az ajtó kinyílt, tompa fény világította meg a csempét. A színes fények visszatértek, a zene elindult, mindenki feláll, köszöntés, puszi, kézfogás, ölelés, ajándékok, kavalkád, pezsgődurranás, káosz. Epilepsziás roham – és megcsóváltam fejemet.

A tánc

A buli nagy részét egy kis szobában töltöttük, levegő nélkül füstöt lélegezve. Úgy, mint a heringek egy olajos konzervben. Ide majd visszatérünk.

Egy lány táncol előttem a sötétben. Haja lobog, arca boldog. Szemei éjsötéten csillognak és szinte ki lehet olvasni szavait tekintetéből. A többiek a háttérben állnak, csak én bámulom közelebbről, forogását a fényekkel. Meseszép.
- Táncolunk - kérdezte? – de azonnal a tettek mezejére lépet, kezemet megragadva és lehúzott az üresen kongó táncparkettre.
- Tulajdonképpen – válaszoltam ostobán.
Azt hiszem akkor sok dologra döbbentem rá. A tánc egy gyönyörű dolog, de nagyon nehéz és én nem tudok. De tudjátok, hogy mi volt a szép az egészben? Hogy ez minket nem érdekelt. Mindketten csak mosolyogtunk, értetlenül néztünk egymásra, majd feltettük a kérdést, miért is akarom eltörni a kezét? Sokáig táncoltunk, mint a szellemek az éj leple alatt. Szabadon, csak táncolni, miközben mindenki nevet rajtunk, miközben a világ forog velünk, mikor arcunkat csak a színes fény csíkok világítják. Látod párodat, aki úgy érez, mint te, érzed őt. Zene lüktet a szívedben, ereidben és fejed szétrobbanna, de te csak tovább táncolsz és táncolsz és táncolsz…

Végjáték

A szoba füstje égette a szemünket, szédültünk, ki-be járkáltunk. Feküdünk egymáson. Megismertem a két sötét alakot. Magány a szabadban. Ó igen, magányosan hallgatni az eső cseppek csordogálását, koppanását a földön. Beszívni a friss levegőt. Becsukni a szemed és újra magadhoz térni. Filmet nézni, ami senkit nem érdekel. Beszélgetni a lánnyal. Mindkettőnkből ömlik a szóáradat. Beszélünk A-ról, B-ről és C-ről. Emberekről, korlátokról, szabadságról, táncról, zenékről csak folytunk szavaink hullámain. Erről nehéz írnom, hosszú beszélgetés volt és lelkeink társalogtak egymással. Egészen spirituális. A napfelkelte. Alváshiány. És végül haza menni, hogy írás közben visszaemlékezzek azokra a pillanatokra, amikor jó volt.

Talpalatnyi Pest 3: Budapest - Foothold of Pest 3: Budapest

Alul a cipők,
Felül a fők,
Köztük a nők,
Ó, igen csábosak ők.

Sötétszürke csillogó,
Kívülről csak villogó,
A belül tolongó,
Szemük forrongó.

Rágó cuppog a szájban,
Középen kitűnő bájban,
Tündököl kis kabátban,
Nézzük, mint általában.

Sötétszürkén csillogunk,
Kívülről csak villogunk,
Kis kabinban tolongunk,
Belül, csak úgy forrongunk.

Ez itt Budapest,
A fiú verssel fest,
Metróban látja ezt,
meg azt.

Talpalatnyi Pest 2: Lábak között - Foothold of Pest 2: Between feet

Még érzem a jég szúrását megduzzadt tenyeremen. Látom a hosszú karcolást szemüvegemen, amit a felcsapódó jég darabkák okozhattak a csiszolt üvegen. Mindenki türelmetlenül várja a buszt, ami perceken belül be is fut a korcsolyapálya előtti megállóba.
Felszállunk rá, mindenki harsány beszélgetésbe kezd, csak én nézem elmélázva, a sárga levelek sodródását a busz előtt. Rakoncátlanul tekeregnek végig, az utcán sétálók lábai közt, majd összevissza szállnak le a járdaszegélyre, hogy ott várják meg a következő busz érkezését.

A végállomáson, mi is, akár a levelek szóródunk szét és megyünk le a metróba. Mindenki más céllal, más helyre igyekszik. Hangos robajjal becsapódik mögöttem az ajtó.
Körül tekintve látom, hogy ülőhelyek már nem maradtak nekünk, így hát kénytelenek vagyunk hátunkat nekivetni a metró falának.
Három megálló után fájó lábhajlatom végleg kimerül, és szinte helyette beszélek a mellettem álló lánynak:
- Nem bírom ki muszáj leülnöm.
- Szolgáld ki magad. Itt a föld - mondja mosolyogva, majd folytatja - így! - és leül.
- Hát rendben - mondom oldalra hajtott fejjel és leülök a sötétszürke padlóra.
Különös érzés. Általában nem látok mást csak vállakat, fejtetőket, szájakat, szemeket, füleket. Most pedig egy másik perspektívából visszatekinthetek a múltba - amikor még 5 éves voltam – és nem látok mást csak lábakat, térdeket és elegáns nadrágokat.
Az egyik ilyen elegáns nadrág, ami mellet lóg egy fekete aktatáska, így szól:
- Szörnyű.
- Mi? - kérdezi meg a mellette álló világos farmer.
- Ezek leülnek a metró padlójára, utána pedig felülnek a székekre, hogy bemocskolják a nadrágomat.
- Hát, igaz a föld tele van baktériumokkal. Megfertőznek minket. Különben mennyibe került a nadrágod?
- 20. 000 forint. - válaszolja büszkén - És nem akármilyen nadrág! Ez márkás...

Tovább nem hallgatom a beszélgetés, inkább visszatérek az idősebb korba, ahol már nem törődnek velem. Nem is olyan jó a múlt? Csak törődjek a jövővel?

Talpalatnyi Pest - Foothold of Pest

A kólás pohárba töltött tűzforró fahéjas cappuccino melege, kezemen keresztül átjárja kihűlt testemet. Innám, de a szívószál olyan laposra nyomódott, mint a géppapír. Elégedetlen arccal hajítom ki a szemetesbe és beérem azzal az örömmel, hogy ujjaim közt tarthatom az illatos nedűt. Az orromból kiáradó forró levegő, végig bucskázik előttem. Arcomat megvilágítják a busz fényei. Szomorúan nézek elébe, a 25 perces egyhelyben állásnak.

Buszunk a Megyeri-híd gigantikus pilléreihez érkezik, amikor kezdem úgy érezni, hogy lábaim összecsuklanának alattam, hogy átengedjék magukat a teljes elgyengülésnek. Igazából, a pokoli forrósággal égető kávé és a busz fel-le dobálása tart ébren.

Kiszállok a buszból és folytatom tovább utamat a föld alá, ahol a szokásos arcok várakoznak a szerelvényre. Kihasználom az alkalmat, hogy végre átadjam magam a kávé nyújtotta élvezeteknek. Felhörpintem az utolsó kortyokat, az üres pohár a szemetesben landol, a metró befut, én pedig kecsesen bedőlök a sarokba. A lábaim tényleg kezdik feladni a szolgálatot.
Úgy haladunk, mint az esküvői sor, azzal a különbséggel, hogy mi nem az oltárnál állunk meg, hanem a padok közt. Ott próbálunk megesküdni, de persze feltűnik, hogy a pap tíz lépéssel előrébb vár minket. Tovább megyünk, ember tömegek szállnak be a megtelt vagonba, a sarok egyedüli tulajdonosaként, feltekeredem a korlátra, lábaimat egymásra teszem.
Még több ember özönlik befelé, lassan már én is felveszem azt a vékonyságot, mint a szívószál. Az emberek meghazudtolják a fizikát és úgy ragadnak egymáshoz, mint a mézzel átitatott ujjak. Sokáig állok talpalatnyi földemen, mígnem kezd kifelé szállingózni a pesti tömeg.
Végül a Klinikáknál, becsukott szemmel ülök le, kiérdemlem azt a kis helyet.

3 perc múlva ismét felállok, hogy neki lendüljek a napnak, ami végén még hátra van a korcsolya.

Leállás - Stop

- Megállj! - ordítja utánam a Nagyvárad-téri ellenőr. Piszkos piros szalagján ott látszanak az évek foltjai.
Megállsz, és legszívesebben elfutnál, otthagynád az ellenőrt, de egyszerűen nem tudod.

- A maguk teljesítménye siralmas. Maguknál egy majom is értelmesebb. Most jöttek ki a barlangból?! Egyszerűen nem tanulnak... - ordítja fröcsögő szájjal a tanár. Nyálcseppek csordulnak végig ajkain.
- Már rég kicsöngettek. Ilyen nincs. - súgja a mögöttem ülő lány.
- ...nem elég az órán ülni! Elvégezték az operációt? Úgy tűnik nem! - a tanár megáll. Nem beszél tovább, mintha elgondolkozna, vagy tán leállt az agyműködése? Felcsillan szeme, újra indulni látszik. - Házi feladat! Elolvasni a tankönyvet a 13-tól 43-ig.
Viszont látásra!

A mozgólépcső megáll. Már csak az öreg néni csalódott arcát látom távolodni. Nekem ütődnek az emberek, ők pedig a következőknek. Mint valami dominó sor dőlünk végig a lépcsőkön. Kiáltásokat hallok. Szitkokat szórnak mindenfelé.
A sor, végre meg áll. Egyperces néma csönd. Lassan feltápászkodó emberekkel körülvéve fekszem a földön. A lépcső tetején ott áll az öreg néni, arcán szörnyülködéssel, még szerencse, hogy nem ő esett le. A fejem fölül megszólal az érdes női hang.
- A lépcső hamarosan újra elindul, fogják meg a korlátokat. – recsegéssel kikapcsolnak a hangfalak.
Hátra hajtom fejemet, elmosolyodom és a lépcső újra indul.

- És a Nyugatinál megállt a metró. Úgy 6 percet álltunk... - barátom folytatná a mondatot, de nem tudja. A metró megáll akár csak a mozgólépcső. Villódznak a fények, gőz szivárog ki a szerelvényből, majd újra indul. A metró fel-le dobál, gyorsan haladunk az Árpád híd felé.

A számítógép leáll. Megcsóválom fejemet és örülök, hogy még feltöltöttem az írást blogra.

Változás - Change

Semmi sem stagnál. Egy bizonyos idő elteltével minden megváltozik. És mivel sokszor váratlanul következik be a változás, hirtelen ér minket a súly, összeesünk alatta, ez pedig általában nagyon fáj. Utána csak fekszünk. Először jobbra nézünk. Látjuk szerteszét esett lelkünket. Balra nézünk, ugyanaz. Megcsóváljuk fejünket és elhatározzuk: újjáépítjük magunkat.
Amikor összetört lelkünk alapját újra felhúzzuk elkezdünk gondolkodni: Vajon ez a változás nem volt e már küszöbön lévő? Hogy a hirtelen átváltozó, vajon mindig is a megszokott volt csak nem tűnt fel nekünk, hogy már átváltozott?
Miután folytatjuk a darabok keresgélését, kezdjük megszokni, hogy nem voltunk teljesek. Hogy a változás szükségszerű volt. Mert mindennek van oka és okozata. Könnyekkel emlékezünk vissza azokra az időkre, amikor még boldog tudatlanságban éltünk és hittük, hogy minden úgy marad. És új énünk tanul a hibából.
Hosszas vizsgálódás után rádöbbenünk, hogy darabkáink egyik oldala még mindig régi énüket tükrözik, de sajnos már semmi sem marad a régiben, tehát kénytelenek vagyunk az újoldalukkal elhelyezni őket lelkünk törzsében. Régi helyük már kihűlt és talán hideg is marad a változó iránt.
Lelkünk újra építése már a vége felé jár, és eszünkbe jut, hogy lehet hogy nem más változott, hanem saját magunk. Hogy mi vagyunk a hibásak. Talán a változó pozitív irányba akart minket terelni. A előző lelkünk nem volt teljes?
Mikor kész van az új lélek, újra nekiindul az életnek, amit máshogy lát, mint azelőtt. Mert tudja, nem csak más, hanem ő is megváltozott. Képes más szemmel nézni a dolgokat, hogy kívülről ismerje magát.
Igen, minden megváltozik és csak akkor áll meg, amikor belenyugszik abba, hogy az éremnek két oldala van. Ahhoz, hogy megismerd sajnos mindkettővel találkozni kell.
Szól ez az üzenet azoknak, akik változnak, akik változtatnak és akik csalódnak abban, akiről azt hitték már nem történhet semmi váratlan, hogy nem változhat.
Nem azt írtam, amit szerettem volna, de visszanézve, talán unalmas is lett volna.

Tervek - Plans

Voltak mára terveim a bloggal kapcsolatban, amiket sajnos kénytelen vagyok holnapra halasztani. De azért, hogy legyen öröm az ürömben: Holnap el fog kezdődni a vég.

Árnyékok - Shadows

Shadows in the night,
They're sad and lonely.
This is their darkest fight,
And as like the death,
They are black and
Approaches slowly.